selmeczi 2018 12 15 3

 

A latin eredetű reformáció szó jelentése a római katolikus kereszténységben az egyház vezetőinek, tagjainak, szervezetének, tanításának megújulására-megújítására való törekvés, visszatérés a Szentírás szellemiségéhez, az Újszövetség előírásaihoz. A klasszikus értelemben vett reformáció Martin Luther fellépésével kezdődött, aki 1517. október 31-én 95 tételben fejtette ki nézeteit, majd kidolgozta a reformáció alapvető tanításait.

A reformáció szikráit már 1526 előtt behozták hazánkba Wittenbergből az írástudó világi értelmiség képviselői, a deákok és a kereskedők, azonban hazánk, benne a Jászság társadalmának széles rétegeit az új vallás az ország politikai és területi szétszakadása és anarchiába süllyedése, a törökök által okozott veszteségek miatti pánik és az új gazdasági lehetőségek felismerésének pillanatában ragadta magával. A reformáció a mohácsi vészt követő kezdeti évtizedekben leginkább a mezővárosokban eresztett gyökeret. Tény, hogy a mezővárosok árutermelő parasztpolgárságának igencsak érdekében állt szembeszállni a feudális anarchiával, hogy azt rend és biztonság váltsa fel. Luther (és Melanchton) tanait alapul véve a reformátorok azt hirdették, hogy a legnagyobb bajt, a török veszedelmet is a hatalmaskodó főurak és a papok kapzsisága, az uralkodó osztály bűne hozta az országra.  

Jászberény a 15. század közepére már vitathatatlanul központi szerephez jutott a Jászságban. Mezővárosi fejlődésével kiemelkedett a többi jász település közül. Vezető szerepe nemcsak a gazdaságban, hanem a Jászság adminisztratív irányításában és jogi képviseletében is megnyilvánult. A 15. század közepén már állt plébániatemploma, két évtized múltán (1472) pedig már ferencrendi temploma és hozzátartozó kolostora is volt. A mezőváros magisztrátusa iskolát is működtetett. Erre az időre már Jászberény társadalmában is megjelent és önálló szerephez jutott a világi értelmiség, a deákság.

A kezdeti évtizedekben a reformáció tanainak elterjesztésében a katolikus egyházat megújítani törekvő egynémely világi pap mellett a szerzetesek, még pedig a ferences rend szigorúbb, obszerváns ágának képviselői vettek részt. Lassan már fél évszázada ismert, hogy az 1514. évi magyar parasztháború és a hazai reformáció hátterében az obszerváns ferencesek, a „cseri barátok” között kibontakozott ellenzéki áramlat pregnánsan jelen volt. Obszerváns ferencesek szerepet játszottak a keresztes had szervezésében, sőt később a parasztháborúban is. A parasztháború hadműveleti színterei közül Biharban, Bácsban és a Szerémségben, valamint Tolnán és Ungban szerzetesek vezették a felkelőket. A ferences obszerváns mozgalom feloldhatatlan belső ellentmondása, hogy kezdettől fogva egyszerre irányult a katolikus egyház spirituális (lelki, szellemi) megújítására és az egyház már alapjában nem spirituális jellegű autoritásának megvédésére.

A középkor végi vallásosság útkeresése a Magyar Királyságra is jellemző volt. A nyugtalan, új utakat kereső szerzetesek a korabeli dokumentumokban hamis barátok, hamis keresztprédikátorok, aposztaták (saját akaratukból a kolostort elhagyók) és kiközösítettek mellett az obszerváns ferences kolostorokban is voltak ellenzéki irányultságúak. Őket 1516-ban, egy évvel Luther fellépése előtt, arra kellett inteni, hogy az apostoli Szentszék és az egyház gazdagsága ellen soha se prédikáljanak, a gyóntatók ne oldozzanak fel válogatás nélkül, sokszor saját autoritásukat meghaladóan is, különféle rendű és méltóságú embereket, olyanokat is, akiket korábban az egyház kiközösített. Az 1530-as évektől fogva a rendtartományi káptalanok határozataiban immár megtalálható a „lutheri tévelygés” is.

A történeti kutatások mai állása szerint a 15. században a ferences szerzetesek többsége már városi és mezővárosi polgárfi volt. Tanultságuk, a nép körében végzett pasztorizációs tevékenységük erősítette bennük az ellenzéki áramlatok befogadására való hajlamot. Az első reformátor nemzedék legkiemelkedőbb alakjai, pl. Dévai Bíró Mátyás, Szkárosi Horvát András, Sztárai Mihály, Kopácsi István, Siklósi Mihály és mások, az obszerváns ferences szerzetesek közül kerültek ki. Bár azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a ferences rend testületileg soha nem állt a reformáció mellé, paradox módon éppen a ferences obszervancia volt, többek között Jászberényben is, a reformáció legharcosabb ellenfele.

A ferencesek már a kései Árpádok uralkodása idején megjelentek hazánkban és II. András korától részt vettek a kunok és feltehetően a jászok térítésében is. Karácsonyi János azon megállapítása, mely szerint a jászokat a ferencesek térítették a keresztény hitre, ma is elfogadott történetírásunkban. A jászok által megtérítőik számára hálából felépített, a Boldogságos Szűz tiszteletére felszentelt kolostortemplom és a hozzátartozó rendház 1472-re készült el. IV. Sixtus pápa még ebben az évben engedélyezte, hogy a rend a templomot és rendházat birtokba vegye, de kikötötte, hogy a plébániatemplom jogai semmiben sem sérülhetnek.

Amint az egész országot, így minden bizonnyal a jász főváros, az egyetlen 15-16. századi jászsági mezőváros lakosságát vagy annak egy nem jelentéktelen részét szintén áthatotta az újító törekvés, a reformvágy. Papok, szerzetesek, polgárok, szinte mindenki sürgette az újításokat anélkül, hogy a változtatásokat előidéző óhajai jelentőségéről, azok következményeiről tájékozott lett volna, a katolikus egyházzal véglegesen szakított volna. A Jászság településeit is a deákok ismertették meg a lutheri eszmékkel. Ugyanis ahhoz, hogy valaki „tiszta Luther” legyen, tanult embernek, egyetemi tanulmányokat folytatottnak kellett lennie. A Jászberényről készült első török összeírásban hét lakosról, három István, egy Gál, egy Mátí, egy György és egy Petre nevűről tartották szükségesnek megjegyezni, hogy „diják”. Emellett kora értelmiségéhez tartozhatott az árokszállási György és a jászkiséri Peter „mestör” is.

Az általános közhangulatra jászsági adatok híján jó példa az a székesfehérvári eset, amelyet Szerémi György jegyzett fel „Magyarország romlásáról” 1543 körül írott emlékiratában. „Azután a (török – SL) császár megint ostromolta városukat, a nevezett Székesfehérvárt. Hogy ezt látták a város magyar polgárai, nagyon megijedtek. Hogy kaptak egy új lutherista prófétát, egy deákot, név szerint Lajost, ezek a polgárok mind eretnekek lettek, elszakadtak az apostoli széktől, elhajlottak az igaz katolikus hittől. Ezek a latrok azt mondták az első cikkelyben, hogy a szentséges pápának nincs semmi felhatalmazása feloldani a népet bűneitől; másodszor, hogy az oltári szentség bálvány, a harmadik cikkely, hogy Boldogságos Szűz olyan közönséges asszony, mint az ő saját anyjuk; a negyedik cikkely, hogy a böjt nincs parancsolva az evangéliumban; az ötödik cikkely, hogy a szent alamizsna semmit sem használ a lélek elköltözése után; és azonfelül, hogy az egyházi rendnek semmi jogosultsága sincs; és így tovább; hogy a hitetlenség miatt jött az isten haragja azokra a városokra az apostol szerint.”

Bár adataink nincsenek, mégis valószínű, hogy az 1540-es évekre, Egerhez és Gyöngyöshöz hasonlóan, Jászberényben is rohamosan terjedhettek az új tanok. A helyi református hagyomány úgy tudja, hogy 1541-ben Jászberényben járt a „magyar Luther”, Dévai Bíró Mátyás. Pintér Jenő, aki a jászberényi városi levéltárban őrzött kiváltságleveleket, melyeket Illésy János fordított magyar nyelvre, közkinccsé tette, úgy tudta, bár forrásait nem ismerjük: „Protestáns prédikátorok jöttek a városba s a nép nagyobb részét átvezették a maguk vallására. A katholikus plébános maga is áttért, s a ferences kolostor atyái csak nagy erőfeszítéssel tudták a megmaradt híveket együtt tartani… vallási villongás tüze lobogott a városban.” Tény, hogy 1546-ban már az egyik városrészt, a Péntek utca mahallét, Magyar városnak nevezték, s ebben a szerkezetben a magyar jelző bizonyosan protestáns jelentéssel bír.

Jászberény (és a többi, a Jászsághoz tartozó település is) a királyi városokhoz hasonlóan maga választhatta plébánosát, a püspöknek csupán megerősítési joga volt. A városi tanácsok, ezt a jogukat gyakorolván, hogy tudniillik kit választanak papjuknak, ugyanolyan hitterjesztési hatalmat gyakoroltak polgáraik felett, mint a nagybirtokosok jobbágyaik tekintetében. A jászberényi magisztrátus az 1540-es évekre végletesen megosztottá vált. A katolikusok és a reformátusok közötti felekezeti harc eredményeként a jász főváros két önálló törvényhatósággal rendelkező részre szakadt. Az összlakosság kétharmada tartozott a katolikus Jászvároshoz, amely továbbra is gyakorolta a széki hatósági jogokat, képviselte a jászokat egyetemlegesen. A fennmaradó egyharmad, a lakosság vagyonosabb része, alkotta a protestáns Magyarvárost, amely 1560-ban már bizonyosan hiteles helyként is funkcionált és önálló pecsétet is vésetett. Jászberény két részre szakítottsága egészen 1595-ig fennmaradt.

Kezdetben a protestánsok a katolikusokkal közösen használták a jászberényi plébániatemplomot, melynek mai utóda a Nagyboldogasszony főtemplom, s azt is elérték, hogy a budai pasa a beginák Szent Klára tiszteletére épült kápolnáját nekik adja át. (A beginák Szent Ferenc harmadrendjének apácái, akiket a latin nyelvű források monialisnak neveztek. A beginák azonban nem voltak a szó igazi értelmében vett apácák, bár a tisztaságra és az engedelmességre magánfogadalmat tettek. Vagyonukat megtarthatták. A világtól visszavonulva egy közös házban szabott napirend szerinti imádsággal és közös munkával töltötték életük hátra lévő részét.) Verancsics Antal egri püspök 1560-ban arról tájékoztatta I. Ferdinándot, hogy a városban nagy a viszály, mert a protestánsok, bár megkapták a beginák kápolnáját, azzal nem elégedtek meg és a plébániatemplom felét is „erővel” megtartották maguknak. A templom másik fele ugyan a katolikusoké maradt, de a reformátorok azt a részt is „naponkénti szitkozódásaikkal és csúf méltatlankodásaikkal” igyekeztek tőlük elzárni. Verancsics természetesen azt javasolta Ferdinánd királynak, hogy a főegyházat teljes egészében adja vissza a katolikusoknak.

A katolikusok és a reformátusok közötti viszály 1560.-ra annyira elfajult, hogy az új hit képviselői háromszor is megkísérelték a jászberényi ferences rendház felgyújtását, míg negyedszerre törekvéseik sikerrel jártak. A rendház leégett, de a barátok temploma épségben maradt. Amint arról Verancsics leveleiből értesülhettünk, a püspök a hozzá eljutott hírek alapján (a protestánsok már korábban is tervezték a ferences kolostor felgyújtását, midőn a zárda égett „örömükben ujjongtak,… a szerzeteseket szidalmakkal, s a mise-szolgáltatást, oltárokat, s isteni tiszteletet szentségtelen szavakkal illették”), majd értesülve a zárda leégéséről cselekedett. Jászberényből katolikus és református vallású tekintélyes polgárokat rendelt magához bíráikkal együtt, s Bornemisza Gergely prépost, királyi biztos részvételével vizsgálatot kezdett, melynek eredményeként Mathws Ferencet, atyját Mathws Balázst, valamint Péter deákot, „néptribunt”, aki előkelő polgár és a protestáns vallásnak legbuzgóbb támasza börtönbe vetette. Mathws Ferencet, aki ténylegesen gyújtogatott, a vizsgálat során halálra kínoztatta. Verancsics 1561. június 4.-én azt írta I. Ferdinándnak, hogy a jászberényiek nagyon félnek az ítélettől, s már ajánlatot tettek, hogy vagy felépítik a leégett épületeket, vagy pénzben kárpótolják a ferenceseket. A püspök azonban a királyi rendelkezésig nem akart lemondani az ítélethozatalról, mert így remélte visszatéríteni a jászberényi protestánsokat a katolikus hitre. Hogy a későbbiekben pontosan mi történt, nem tudjuk. A ferences kolostor újra felépült, míg nem a törökök 1577-ben el nem foglalták, hogy 1578-ra palánkvárrá alakítsák át.

Itt szeretnénk megjegyezni, hogy, bár hazánkban csak az 1681. évi soproni országgyűlés törvényesítette a cuius regio, eius religio – akié a föld azé a vallás is – elvet, amely a németországi protestantizmus küzdelmeiben alakult ki, s amelyet még 1555.-ben az augsburgi vallásbéke iktatott törvénybe, mégis azt kell látnunk, hogy a reformáció terjedésében Magyarországon is nagy szerepet játszott, hogy a földbirtokosok a hitújításhoz hogyan viszonyultak. Pl. a reformáció viszonylag korai jászsági megjelenésében nem elhanyagolható szerepet játszottak az egri várnagyok, mint pl. Perényi Péter, a protestáns Dobó István és Zay Ferenc vonzalma a hitújításhoz és befolyása a protestantizmus elterjedésében. Mint ahogyan a reformátorok elleni határozott fellépés többek között a katolikus Verancsics Antal nevével fonódott össze, akit 1557-ben neveztek ki egri püspöknek. Verancsics Egerből való távozása után az új várkapitány Mágocsy Gáspár is azt az utasítást kapta, hogy „se Eger városában, se az ezzel szomszéd, valamint az egész Eger völgy faluiban eretnek papokat, és iskolatanítókat tartani, a mennyire csak lehet, ne engedjen”.

A jászberényi főtemplom papjai talán „Lutherekké” váltak, esetleg megriadtak a vallási villongásoktól, mindenesetre 1570 körül a katolikusoknak visszajuttatott plébánia pap nélkül maradt. Ettől az időtől kezdve Jászváros elöljárói a gyöngyösi Ferences kolostorból kértek és kaptak papot. Ekkor vették át a ferencesek működtetésre a jászberényi nagytemplomot. Azonban az állandó helyváltoztatási kötelezettség miatt a szalvatoriánus atyák viszonylag rövid időt töltöttek állomáshelyeiken. 1570-74-ben Csanádi Lukács, 1574-76-ban Gyöngyösi Imre, 1576-85 között pedig Gyöngyösi Mihály szolgált a Nagyboldogasszony templomban. A plébániatemplom még 1583-ban is funkcionált, ugyanis egy török levél szerint benne működött az iskola.

A protestáns Magyarváros elöljárói által szerződtetett protestáns lelkészek és tanítók közül is ismerjük néhánynak a nevét. 1546-ban itt lelkészkedett Szegedi Kis István tanítványa, a Wittenberget is megjárt Béllyei Tamás. 1567-ben „Jászberény polgárainak sürgető kérésére” Jászberényben működött, mint tanító, a nagyműveltségű író, zsoltárköltő és festő, Skaricza Máté. 1574-ben pedig egy Mátyás nevű prédikátor volt a református lelkész.

A tizenöt éves háború következtében a jász főváros vezető, tehetősebb rétege Fülekre, Gyöngyösre és Szerencsre menekült. Jászberény mindkét önkormányzata, Jászváros is, Magyarváros is, megszűnt létezni. A város újjátelepedését követően már egységes magisztrátus szerveződött katolikus túlsúllyal. Az elmenekült jászberényi protestánsok legvagyonosabb része feltehetően már nem tért vissza Jászberénybe. A helyi református hagyomány úgy tudja, hogy a hazaköltözöttek 1639-ben építették fel első templomukat. Egyes adatok szerint a 17. század közepén csupán 14 kálvinista ház volt a városban. Ennek ellentmondani látszik: a jászberényi református gyülekezetben úgy tudják, hogy az imaházat mintegy 150 család adományából építették fel. Azonban egy 1746. évi adatból arra következtethetünk, hogy a 17. század folyamán végig volt református hitélet a városban. Ugyan az egykori beginák kápolnáját 1624-ben lebontották, de annak helyén új imaházat építettek téglából, amely 1746-ban is jó állapotban volt. Egyéb adataink is vannak a protestánsok jelenlétére. 1642-ben Poroszló István egy malomhelyet és hozzá tartozó rétet hagyott a gyöngyösi és jászberényi kálvinistákra, akik megszerezték a nádortól az építési engedélyt és 1643. június 6-án egymással közös malomépítésben egyeztek meg. 1649-ben a jászberényi reformátusok saját, külön csapszéket és mészárszéket kívántak felállítani. Törekvésük megvalósítását a nádori tilalom akadályozta meg, mely szerint a csap- és mészárszék működtetése a község, mármint a magisztrátus, az elöljáróság joga. Azonban a kocsmai bor kimérése miatti egyenetlenség továbbra is fennmaradt, mert 1659-ben a katolikus tisztelendő a nádornál panaszt tett Czeglédi János protestáns lelkész ellen. Utóbbi a protestáns lakosság beleegyezésével a berényi kocsmában árusíttatott bort a katolikus pap sérelmére. A nádor a bepanaszolt protestánsokat maga elé idézte. Jászberényből Gyopai Gergely hatodmagával jelent meg Vesselényi nádor színe előtt. A beidézettek arra hivatkoztak, hogy lelkészük az ő engedélyük nélkül árusíttatta a bort, de 12 forint bírság hatálya alatt kötelezték magukat, hogy a jövőben nem engedik meg lelkészüknek, hogy a katolikus pap sérelmére bolt árultathasson. A fentebb felsorolt adatok nem támasztják alá a helyi református egyházi vélekedést, mely szerint a protestáns felekezet jelentős része csak 1652-ben tért volna vissza Jászberénybe. A reformátusok 1654-ben felújították és bővítették templomukat. Arra is van adatunk, hogy 1643-ban a reformátusok oskolamestert kerestek, 1671-ben a debreceni Református Kollégium egyik partikulája Jászberényben működött.

A berényi katolikusok és protestánsok viszonya továbbra sem volt súrlódásmentes. 1660-ban a jászberényi protestáns lelkészt, Ecsedy Jánost a katolikusok azzal vádolták a nádor előtt, hogy „rágalommal illette a Boldogságos Szűz Máriát, a szerzeteseket és a katolikusokat”. A lelkészt a nádor fogságra vetette, s csak úgy sikerült kiszabadulnia, hogy felesége kérésére Heves és Pest megye küldöttsége közbenjárt annak érdekében. Magyar Zsolt szerint 1674-ben Halasy Sámuel került a pozsonyi vésztörvényszék elé. A törököt a hódoltságból kiverő keresztény csapatok nyomán Esterházy Pál nádor az Alföldön 1780-ig több hullámban jelentkező ellenreformáció kezdeteként 1686/87-ben leromboltatta a jászberényi kálvinista templomot. Pentz 1699-ben 40 kálvinista házhelyről tudósított. A berényi református közösség további sorsa már nem témája áttekintésünknek.

A Jászság 16-17. századi egyetlen református településéről és a kiséri kálvinistákról Vándorfy János 1895-ben megjelent helytörténeti munkájából tudhatunk meg fontos adatokat. Jászapáti katolikus káplánja úgy tudta, hogy Jászkisérre Eger várának elestét követően telepedtek le a máshonnan elűzött reformátusok, akik hitéleti célokra azonnal igénybe vették a településnek már 1433-ban meglévő, Mindenszentek (Ömnium Sanctorum) tiszteletére felszentelt templomát. A reformátusok jelenlétére az első hiteles tárgyi bizonyíték, egy feliratos ezüst tányér 1645-ből keltezett.

Fodor Ferenc véleménye szerint, bár forrásait nem ismerjük, „Kisérre azért húzódtak be a törökvilág vége felé bihari és szatmári protestánsok, mert ott nagyobbszámú protestáns törzslakosság maradt meg”. Fodor Ferenc azt is hangsúlyozta, hogy a Pentz-féle összeírás szerint a Jászságban csak a református Kisérre jöttek alföldi protestánsok, elsősorban reformátusok.

Jászkisér református lakossága az ellenreformáció idején is védelmezte hitét, 1699-ben Telekessy püspök Zorger János jászberényi káplánt nevezte ki Jászkisérre plébánosnak. A püspök személyesen vette át a refomátusoktól a templom kulcsát és Szent Anna napján a katolikus plébánost hivatalába beiktatta. 1699. Szent Márton napja körül Sőtér Ferenc nádori alkapitány összehívta a kiséri lakosokat és a következőket hozta tudomásukra. Aki közülük a továbbiakban nem a katolikus paptól, hanem mástól (tehát nyilvánvalóan a református lelkésztől) fogadja el a szentségek és szentelmények kiszolgáltatását, arra 12 ft bírságot fognak kiróni. 1700-ban, közvetlenül Vízkereszt napja után az asszonyok a plébániai lakra támadtak, a plébános minden holmiját szekérre pakolták, s a ministránssal együtt a település határára kivezették, a plébánost pedig saját lovára ültetve távozni kényszeríttették. A kiséri reformátusok vallásuk védelmében bírságot, az elűzött katolikus plébánosnak kárpótlást fizettek. Itt jegyeznénk meg, hogy 1763-ban a református hívők asszonyaik segítségével a katolizált Tóth Sárát kísértetiesen hasonlóképpen távolították el Jászkisérről, mint 62 évvel korábban az akkor frissen kinevezett katolikus plébánost.

   A jászkiséri katolikus plébániát 1769-ben alapították újra. Mint Vándorfy megjegyezte: „Ezután még több évig királyi biztos székelt Kiséren, a kath. Pap jogainak védelmére; hogy ismét oly erőszakos cselekedetre ne ragadtassák magukat a reformátusok, mint 1700. jan. 7-én.”

Jogosan állíthatjuk, hogy Jászfényszaru volt az a jászsági település, amely elsősorban Hatvanhoz való közelsége miatt legtöbbet szenvedett a töröktől. Fényszaru 1553/54-ben még teljesítette adózásait, 1555!57-ben már nem sorolták fel a jász szállások között, 1558-ban pedig már mint elhagyott puszta helyet említették. S ugyanez volt a minősítése 1575-ben is. Fényszaru a 17. század elején még puszta volt, s csak 1631-ben szállták meg újra, vagyis ebben az évben alapította meg „községét” a lakosság és „egyháza felépítését is megkezdte”, de utóbbi igen lassan haladt, mert még 1643-ban is a nagykőrösiek segítették pénzadománnyal a templomépítést. Az egri egyházmegyei plébániák történetét feldolgozó Soós Imre szerint „tiszta katolikus lakossága 1631 és 1643 között felújította templomát.

1649-ben a fényszarui elöljárók (a jászberényiekkel együtt) a nádornak panaszt tettek, hogy a községbeli evangélikusok, bár szintén a község tagjai, a közjövedelmekben a katolikusokkal egyenlően részesülnek, a község kárával külön csap- és mészárszéket kívánnak felállítani. A nádor Pozsonyban, 1649. július 7.-én kelt levelében „a nemes Félszarusi… evangelikus státusbeli” lakosokat, minthogy törekvésük visszaélés a régi szokás és kiváltság ellen, arra utasította, hogy külön csap- és mészárszéket ne merészeljenek felállítani, „hogy mind az catholicus s mind az evangelicus status egymást értvén, az városi dologban maradhassatok egyezségben békével”. Gyárfás István ebből az adatból azt a következtetést vonta le, hogy az egri várnagyok védelme alatt ezen a vidéken az evangélikus vallás annyira elterjedt a Jászságban, hogy a 19. században már tisztán katolikus Fényszarun a 17. században még „meglehetős számban” voltak protestánsok. Fodor Ferenc, a Jászság monográfusa maga is elfogadta Gyárfás érvelését. Gyárfás és Fodor érveléséhez annyi megjegyzést fűzhetünk, Pentz 1699-ben azt írta Fényszaruról, hogy „katolikusok által lakott népes helység”. Vagyis a fényszarusi reformátusok, ha egyáltalán voltak és a jászberényiek nemcsak kérelmük megerősítése reményében hivatkoztak rájuk, félévszázad elteltével feltehetően valamennyien katolizáltak. Ennek a folyamatnak konkrét okait nem tudni, de nem valószínűtlen, mert pl. Jászberényben még 1729-ben is református iparost csak azzal a feltétellel tűrtek meg, ha gyermekeit katolikusnak neveli.

   A reformáció, ha nem is olyan mértékben, mint a Nagykunságban, ahol a 16. század első felében valamennyi katolikus plébánia az új hitre tért át, a Jászságban is éreztette hatását. Jászberényben a 16. század közepére a lutheri, majd kálvini tanok követői magát a várost szakították ketté. A katolikus Jászvárossal szemben létrehozták önálló református magisztrátusukat, Magyarvárost, amely egészen 1695-ig fennállt.. A város újratelepítését követően Jászberényben továbbra is számottevő református vallású népesség maradt, de már többé nem nyerte vissza a 16. századi források alapján megismert politikai és gazdasági súlyát.

Jászberény református vallású lakossága mellett, amely a 17. században végig saját egyházat tartott fenn, a Jászságban egyetlen település, Jászkisér maradt meg református vallásúnak. A többi jászsági településről egyedül a jászfényszarui reformátusokról van adatunk, de ők minden bizonnyal a század végéig katolizáltak. Hiszen a Pentz-féle összeírás szerint a népes jász települések közül 1699-ben Jászárokszállás, Jászfényszaru, Jászfelsőszentgyörgy, Jászdózsa, Jászjákóhalma, Jásztelek, Jászalsószentgyörgy, Jászladány és Jászapáti valamennyi lakosa katolikus vallású volt.

Dr. Selmeczi László régész, történész{jcomments off}