Szeretek visszagondolni gyerekkoromra, a ’60-as évekre, hiszen nagyon sok élményben volt részem és a szüleimen, nagyszüleimen kívül az akkori felnőtt nénik és bácsik sok mindenre megtanítottak: életre, viselkedésre, munkára, szinte mindenre, amire a serdülő meg felnőtt korba igyekvőnek figyelnie kellett.
A Turai úton, a szomszéd tanyában lakott Pista bácsi, gyakran jártam át hozzájuk, nekik is sok állatuk volt, ló, tehén, pulyka, gyöngytyúk. Pista bácsi is szerette a mókát meg a viccelődést, mint minden jász ember. Miután neki lánya volt, így engem, a 3-4 éves fiút tanított meg káromkodni és csúnyán beszélni. Nekem nagyon jól állt kisfiúként ez a beszéd, persze a tizedét sem értettem, csak mondtam, mint egy kocsis a bakon. A felnőttek meg mosolyogtak ezen. Dobák nagymama kivételével, aki egy ideig szó nélkül tűrte a dolgot, mígnem megegyezett a másik szomszéddal, Tóni bácsival, aki határozott és szigorú ember volt, valamit tenni kellene, hogy abbahagyjam a káromkodást. Tóni bácsit is jól ismertem, sokszor átjött hozzánk és ő is meghallotta beszédemet. Egyik alkalommal, amikor kocsis módjára cifráztam a káromkodást, azt mondta, hogy ha még egyszer ilyen beszédet hall tőlem, akkor azonnal bevarrja a számat. Ettől kezdve Tóni bácsit Varró bácsinak hívtam és szinte féltem tőle, meg főleg attól, hogy előrántja zsákvarró tűjét és bevarrja a számat. Később, ha átjött hozzánk, mindig nekem szegezte a kérdést, beszélek-e még csúnyán, mert ha igen, akkor rögtön előveszi a varrótűjét. Így szép lassan abbahagytam a dolgot, már nem is emlékszem, hogy annak idején miket tanultam Pista bácsitól.
Aztán később volt más csínytevés is, a káromkodást már rég elfelejtettem, inkább a macska kergetése, a csuzlizás meg a biciklivel farolás meg elesés és az ezzel együtt járó ing- vagy nadrágszakadás lett gyakoribb. Persze egy ideig ez is ment, de egy határon túl ezt hallottam a felnőttektől: „ha nem hagyod abba, szólok Gacsalnak, a rendőrnek”. Ugyan sosem láttam Gacsalt, és csak a vezetéknevét tudtam, de ő nekem egy ilyen mumus lett, elég volt csak emlegetni a nevét, a rosszalkodásnak azonnal vége lett. És érdekes módon, a többi gyerek is tartott Gacsaltól, őket is ezzel a mondattal, pontosabban a rendőrrel ijesztgették a felnőttek a csínytevések ellen. Szegény Gacsal rendőr, biztosan gyakran csuklott a sok emlegetéstől!
A kisgyerek sokszor nem érti a felnőttek dolgait, és ha kap is magyarázatot ezekre, azt általában csak jóval később, felnőttként érti meg. Én is így jártam Máli nénivel. Máli néni és Rudi bácsi a Turai út egyik tanyája előtti kicsi házikóban vagy inkább kunyhóban élt. Rudi bácsi topolyfa derekából faragta a sózó meg a dagasztó teknőket, bográcsokhoz a nagy fakanalakat és sok más hasznos eszközt, kelléket, amit háztartásban használtak, ezeket árulta a környező tanyákban. Máli néni meg évente párszor batyujával útra kerekedett és kéregetni indult. Egyik alkalommal, ugyan még messzi járt, de már éreztem, hogy közeledik, mert az erős cigarettafüst megelőzte őt. Kapadohányt szívott, szájában szipkával, vállán soványka batyuval köszönt be Dobák mamához. Van-e Mariskám egy főzetre való babod, szakajtónyi krumplid, egy tenyérnyi szalonnád, az sem baj, ha kicsit már avas, pár fej vöröshagymád, mert elfogyott ezekből minden – kérte és beleszívott még egy nagyot a szipkájába. Nagymama bement a kamrába és felment a padlásra is, összegyűjtötte a kérteket, sőt még egy darabka száraz kolbászt is odaadott neki. Máli néni betette ezeket a batyujába, megköszönte és elment. Én 6 évesen nem igazán értettem a dolgot, rögtön meg is kérdeztem: miért kellett ennyi mindent ingyen odaadni Máli néninek? Dobák mama válaszát csak felnőtt fejjel értettem meg: „inkább mi adjunk, mint mi kapjunk.”
Postás Sanyit mindenki szerette, pontosan hozta a nyugdíjat, a leveleket, nála vettük az újságokat: Szabad Föld, Ország-Világ, Ez a divat, Népszabadság, Pajtás, Kisdobos, Ludas Matyi, Füles. Postás Sanyinak mindenkihez volt egy jó szava, érdeklődött az egészségről, a kacsatorról, a fejadagról, a Pesten tanuló unokáról. Így aztán főleg a nyugdíj vagy a készpénzes utalvány kézbesítésekor meg is kínálták vagy inkább kínálták volna, ki borral, ki pálinkával. De ő sosem fogadta el, mindig ezt mondta: „köszönöm, dolgozom, nem iszom, de majd Sándor névnapkor szabadságon leszek, amit most nekem szántak, tegyék el, majd akkor eljövök érte”. És eljött a Sándor nap, szabadságot kért és hozta magával gyerekeit, és a kezekben jöttek a demizsonok is. Ezekbe került a neki szánt pálinka meg a házibor. Az ajándékba kapott italokat megköszönte, hazavitte és otthon beosztva iszogatta. Soha, senki nem látta kapatosan.
És ha már az italoknál járunk, akkor nem felejtem el Girtler nénit sem, aki a Kiss Ernő utcában készítette, töltötte a szódavizes üvegeket. Örültem, ha el kellett mennem szódavízért, mert belépve a műhelybe, egy gyereknek nagyon érdekes volt a gyártási folyamat. A mindig vizes betonpadlójú helyiségben töltődtek az üvegek. Szép volt a sok üveg, akkoriban a legtöbbnek az oldalán bemart felirat és embléma is volt, a hagyományos fehéren kívül zöld meg kék színűek is voltak. Különösen érdekes volt egyik-másik fémszelepes üvegfej, a régieket szakállal díszítették. De maga a töltés látványa volt talán a legjobb: drótháló védte a töltés alatt lévő fejjel lefelé fordított üveget, zúgott a szivattyú és egyfolytában szuszogott a műhely. Sokáig néztem a töltést és hazatérve bizony igen finom volt a szódavízzel hígított málnaszörp is.
Meg kell emlékeznem Rózsi néniről is, aki szegről-végről – ahogyan mondani szokták – Dobák nagymama távoli rokona volt. Nemcsak nagymama, hanem Rózsi néni is mestere volt a sütemények készítésének. Bármikor szaladtam át hozzá, mindig volt kamrájában olyan sütemény, melyet korábban még nem kóstoltam: almáspite borízű almával alaposan megtöltve, ha megettem ebből egy-két nagyobb kockát, az ebéd várhatott magára. Vagy a hájas-tepertős pogácsái, amelyeket ő részeges pogácsának hívott, ugyanis sütés közben a háj miatt a rétegek elcsúszkáltak és kicsit eldőlve sültek meg. És vége-hossza sincs a régi történeteknek, mesélhetnék még a faros Ikarus 55-ösről, Csikós tsz-elnökről, aki hintón járta a határt, a Rigó kocsma felé kerekező Vendel bácsiról, és még Béla bácsiról is, aki a Galga-menti tanyán lakott és jóval besorozásom előtt megkérdezte: „mikor rukkolsz be Gabikám?”
dr. Palla Gábor
Fotó: dr. Palla Gábor
- szódásüveg
