Szegény paraszti családban 1920. december 11-én született Jászfényszarun a mozi soron, a mai Bethlen Gábor utcában. Dr. László Kálmánról gyermekoromban hallottam először szüleimtől, hiszen közel azonos korosztályúak voltak. Nem sejtettem, hogy később személyes kapcsolatba kerülünk, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy ifjú barátjává fogadott.
Kapcsolatunk 21 évvel ezelőtt kezdődött, amikor elsők között lett tagja a Fényszaruiak Baráti Egyesületének. A szülőföld, a szülőhely, a gyermekkor egész életünket meghatározza.
Jászfényszaru, a fényszarui emberek mindig a szíve kiemelt csücskében szerepelt, ezért is érezte szükségét, hogy a fényszarui lokálpatriótákat összefogó szervezethez tartozzon.
Kora ellenére fiatalos hévvel és nagy érdeklődéssel kísérte figyelemmel a szülőfalu, később város fejlődését.
Személyesen találkoztunk a 80., a 85. és a 90. születésnapján Cserháti Imre elnökségi taggal együtt, hosszasan beszélgettünk vele, néztük a régi fotókat és felidéztük a múlt emlékeit. Közbe eső időben telefonon tartottuk a kapcsolatot.
Te voltál egyesületünk doyenje, a legidősebb tagja, mindketten készültünk a decemberi 95. születésnapodra. 2015. május 15-én levelet írtál nekem, a megszokott régi, de hűséges írógépeddel. Leveled így kezdődött: „Megható büszkeséggel méltatom azt a fejlődést, amit az én kedves szülőfalum alkotott ez alatt a 25 év alatt a kultúrában, a művészetben, irodalomban. Hol van már a nádfedeles kisházikó, ahová az internátusból is epedve mindig visszavágytam. Mindig csodáltam az éltető napot, ami beragyogja a földet és létrehozza a természetet, fenntartja a földi világot és érdemtelenül táplál bennünket”. Ezt köszönte meg jó tanulással, melyhez stabil alapot Gusztin Mihály és Nóge Gyula tanítók adták. Jászfényszaru történetében 1945 előtt jogi diplomát 1944-ben László Kálmán szerzett először, akinek szülei fényszaruiak voltak. Tízévi bírói hivatásával is máig egyedülálló. Írtad: „Nem volt olyan egyszerű elindulni a tanyáról, később egyedül a faluból a legmagasabb osztály felé. Drága jó apám nagy áldozatok árán tanítatott, vállalta a költségeket még biztatott is”.
A szülőktől kapott szeretetett adta vissza leányának, fiának és családjaiknak. Ott létünkkor mindig nagyszeretettel szólt róluk, büszkén mutatta négy unokájának és három dédunokájának fotóit.
Andrea unokájától, jött a szomorú hír, hogy rövid szenvedés után, hirtelen, váratlanul elhunyt.
A mély gyász, amit Dr. László Kálmán eltávozásával érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami elmondhatatlan, valami, ami csak is rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan. Ő is e pótolhatatlanok közé tartozik, nem csak felesége, családja, hanem városunk lakossága, a FÉBE tagjai számára is.
Július 22-én az új hatvani temetőben katolikus szertartás szerint búcsúztunk tőle, sírjánál a FÉBE elnöke szólt a jelenlévőkhöz. „Búcsúzni jöttünk egy művelt, nagy tudású, sokat megélt, de szerény és közvetlen embertől és most szomorúan álljuk körül utolsó nyugvóhelyét, a sírját. Tudjuk és érezzük, hogy csak a testétől búcsúzunk, s mindörökre velünk marad az emléke, mosolygós kedves arcának feledhetetlen vonásai…”
Tóth Tibor
A fotó a lakásán a 85. születésnapja alkalmából készült.
