Jászfényszaru közel hatezer fős lélekszámú kisváros Jász-Nagykun-Szolnok megyében a Jászság észak-nyugati szélén, Pest és Heves megyékkel határosan.
A város határa már az őskortól lakott, hiszen a régészeti kutatásokból tudható, hogy az újkőkor emberét követően a szarmaták, az avarok, és a honfoglaló magyarok is megtelepedtek itt, az Árpád korban pedig több falu is fennállt a település határában. Városunk területén is végigfut, a Csörsz árkával közel egykorú, attól délre elhelyezkedő árok a Kisárok, melynek felépítése a rómaiakhoz és a szarmatákhoz kötődik (felépülte a legújabb kutatások szerint 332-334 között történt), mely a Duna mellől indulva Dunakeszitől délre Mogyoród, Gödöllő, Vácszentlászló mellett Jászfényszarun és Jásziványon keresztül Kiskörénél ér véget a Tisza partján.
Városunk nevének eredetére többféle elmélet is létezik. A tudálékos magyarázat szerint Lehel vezér kürtjét a település határában találták meg Mátyás király uralkodásának idejében (1458-1490), s minthogy az fényes szaruból készült a települést „Fényszarunak” nevezték el. A „Jász” előtagot pedig az itt élő jász népről kapta.
Azonban a tudomány mai állása szerint a Jászberényben őrzött „Lehel kürt” -azaz a Jászkürt a XII-XIII. században készülhetett, és valószínűleg a jászok egy előkelő vezetőjének tulajdona lehetett.
Azonban a város nevét a Zagyva szarv alakú (szarv – „szaru”) homokos, fövenyes (föveny – „fény”) területéről kaphatta, melynek közelében telepedtek le jász őseink.
Jászfényszaru nevének első írásos említése Zsigmond király (1387-1437) 1433. augusztus 14-én kelt oklevelében található Fewenzarw alakban. A források a település nevét később Félszaru, Fövenyszaru néven emlegetik.
A jászok egy csoportját IV. Béla király a tatárjárás után 1246 körül telepítette le a Zagyva-folyó völgyébe, a mai Jászság területére. A magyar királyoknak nyújtott katonai szolgáltatásaikért cserében kiváltságokban részesültek. Mely erős öntudatot adott a Jászság népének. Településünket a fennmaradt oklevelek szerint 1459-től önálló jász székként említik, így hát biztosan állítható, hogy Fényszaru ekkoriban már a Jászság egyik jelentős települése volt. A középkori virágzásnak 1526 után a fokozódó török támadás vetett végett, hiszen a támadások miatt a település 1557-ben elpusztult, a lakosság egy része a Zagyva és a Galga kiterjedt mocsaraiban húzódott meg, más része a Felvidékre (például Fülekre) menekült. A török kor alatt a községet gyakran pusztította a katonaság, ezért a végleges letelepedésre csak 1632 körül került sor, amikor is az egykori jász lakosság leszármazottai, nagyszámú új jövevénnyel kiegészülve birtokukba vették a pusztává vált Fényszarut. A török uralomtól való végleges megszabadulás pedig 1686-ban történt meg. Ám a szabadság nem tartott sokáig a Jászság számára, hiszen 1702-ben I. Lipót zálogba adta a Jászkunságot a Német Lovagrendnek, így kiváltságaikat elveszítették, jobbágysorba süllyedtek. 1703-ban a zászlót bontó szabadságharcban II. Rákóczi Ferenc táborába álltak, mivel a fejedelem elismerte korábbi kiváltságjogaikat.
A szabadságharc leverése után 1711-től újra a Német Lovagrend, majd később a pesti Invalidusok a Jászság urai, bár a kiváltságos tudat eleven élt a jász emberekben. Ennek köszönhető, hogy 1745-ben hatalmas anyagi áldozatok árán sikerült megváltani Mária Teréziától a hőn áhított kiváltságokat. Ezt nevezzük redemptiónak azaz önmegváltásnak. A redemptiókor számos gazdag nem jász származású jobbágy váltott földet Jászfényszarun. 1745 után a föld községi elosztású tulajdonban volt, a családok között a megváltás arányában osztották fel használatra. A szabad paraszti létnek köszönhetően komoly gazdasági fejlődés indult meg a Jászságban. Fényszarun is boltokat nyitottak a görög kereskedők, sor került a település rendezésére, nőtt az iparral foglalkozó mesteremberek száma, fejlődött az iskolai oktatás. 1831-ben a település I. Ferenc királytól mezővárosi rangot kapott, heti vásártartási joggal. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban 94 fényszarui szolgálta katonaként a Hazát. A dicsőséges tavaszi hadjáratkor Fényszarun szállásolták el a Lehel huszárezred 4. századát és egy honvéd zászlóaljat. A tavaszi hadjárat hatvani csatájában (1849. április 2.) Aulich serege innen vonult föl és aratott döntő győzelmet a császári csapatokkal szemben. 1871-ben a magyarországi helységeket város, nagyközség, kisközség kategóriába sorolták be, s minthogy Jászfényszaru nem tudta teljesíteni a városi ranghoz tartozó adót, a Tanács kérte a település visszaminősítését nagyközséggé. Ezt 1872. november 7-én a belügyminiszter engedélyezte. Az 1876-os országos közigazgatási átszervezés következtében pedig véglegesen megszűntek a jász kiváltságok, a jász föld beolvasztásra került az újonnan létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok megyébe. A XX. században a nagyközség rengeteget fejlődött, új középületek, utak, járdák épültek, emelkedett az egészségügyi ellátás, oktatás, közművelődés színvonala, a közműhálózat bővült. A városi cím viselésére Jászfényszaru 1993. január 1. óta jogosult. Az április 2-án megtartott városavató ünnepség során Göncz Árpád köztársasági elnök Jászfényszaru Városalapító okiratát, a település kulcsát Dr. Verebélyi Imre BM közigazgatási államtitkár adta át Győriné dr. Czeglédi Márta polgármester asszonynak.
Farkas Kristóf Vince
Irodalom:
Jászfényszaru. Szerk.: Lantos Péter Jászfényszaru, 1993.
Lantos Péter: Jászfényszaru története. Életírás a redemptiótól a jász kiváltság megszűnéséig. Jászfényszaru, 2003.
Szállástól a mezővárosig. Szerk.: Langó Péter Jászfényszaru, 2000.
Kép a Főtérről kb. a II. világháború után
Bedekovich Lőrinc 1781-es térképe Jászfényszaruról
