Elhangzott Jászfényszarun Kiss József tiszteletére rendezett Emlékkonferencián
2024. szeptember 7-én a Kisiskola színháztermében
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha a 19. századi Jászságot és a Nagykunságot kulturálisan el akarjuk különíteni egymástól, elsőként kell megemlítenünk, hogy a nagykunok reformátusok, a jászok pedig katolikusok. Kivéve Jászkisért, amely akkor még nagy többségében református, és a nagykunsági, főleg Jászapátiból újratelepített Kunszentmártont, amely katolikus.
Előadásomban azt a folyamatot szeretném bemutatni, amely a Jászság, és benne Jászfényszaru katolicizmusához vezetett. Ennek a folyamatnak a megvilágítása azonban messze nem egyszerű. Ugyanis a rá vonatkozó források meglehetősen hiányosak.
A jászok betelepedéséről írásos források nem maradtak fent. Már az is vitás kérdés, hogy mikor és honnan érkeztek ezek a jövevények, amelyek a nevüket adták a Jászságnak. Miután királyaink a jászokat és a kunokat azonos módon kezelték, az elfogadott történészi álláspont szerint a jászok Kötöny fejdelem kunjaival együtt, vagy velük egy időben költöztek be a magyar királyságba.
Egy 1953-ban megjelent tanulmányában Györffy György vetette fel azt a gondolatot, hogy a jászok 1283 körül és a kunoktól függetlenül költöztek volna be az országba. Ez a kérdés máig nem jutott nyugvópontra.
A nagy tekintélyű Györffy György követői ma is szemben állnak a ma régészetileg inkább alátámasztott Hóman-Szekfű-féle elmélet követőivel.
Akárkinek adunk igazat, a jászok csupán két területről kerülhettek ide, vagy a kaukázusi Alániából vagy Moldvából. Magam a jászok magyarországi emlékanyaga alapján a tatárok által elpusztított kaukázusi Alániából való származásukat látom igazolhatónak.
A jászokra már beköltözésüket megelőzően hatott a kereszténység, pontosabban annak bizánci, ortodox ága.
Az alánokat már a Kr.u. 4. századtól folyamatosan érte keresztény hatás. Mígnem az alánok királyai az iszlám előretörésének idejében a keresztény hitet fogadták el. Az alánok tömeges keresztény hitre térítése Nikolaosz Misztikosz első pátriárkasága idején ment végbe 901-907 között.
S nagyjából ebben az időben létrejött az önálló alán érsekség is. S valóban a korábbi hagyományaikat, szokásaikat továbbra is megőrző alánokra, vagyis jászokra is érzékelhető hatást gyakorolt a kereszténység.
Julianus első útjáról készült beszámolójában arról ír: bár Alániában pogányok és keresztények vegyesen laknak, mégis a keresztet nagy becsben tartják.
Rubruk és Plano Carpini a tatárok városaiba hurcolt alánokról azt írták, hogy ők keresztények.
Azonban a beköltöző jászok az 1054-ben történt egyházszakadást követően szkizmatikusoknak, szakadároknak számítottak a Róma főségét élvező magyar egyház szemében, vagyis a pogány kunokhoz hasonlóan őket is meg kellett téríteni.
A 14. század végéig a jász egyházak az esztergomi érsekség, ettől kezdve pedig a patai főesperesség alá tartoztak, következésképpen Fényszaru is, kivéve Ujszászt és a vele határos Szarvast.
A jászok római katolikus hitre térítésében meghatározó szerepet játszottak a koldulórendek közül a ferencesek, azoknak is a minorita ága, akik III. Miklós pápa 1278. évi bullájában foglalt rendelkezése kapcsán jelentek meg térítő munkát végezni Jászberényben.
A 13 század vége és a 14. század azonban nemcsak a beköltöző népek katolikus hitre térítésével telt el, hanem a tatárjárás következtében hatalmas pusztításokat és vérveszteséget szenvedett egyházszervezet helyreállításával is. 1391-ben már bizonyosan működött Jászapátinak még a tatárjárás előtt épült, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére felszentelt temploma. Mátyás királynak egy 1458. évi okleveléből tudható, hogy az árokszállási parókia már 1366-ban létezett. Néhány jászsági egyház, így pl. Jászkisér, Jászladány, Rassang, Ujszász és Szarvas 1433-ban, Zsigmond király római zarándoklata idején már bizonyosan több évtizede működő templommal bírt, hiszen a király kíséretében lévő jászok számukra kértek a pápától bizonyos engedményeket.
Felvetődik a kérdés, miért nem voltak a király kíséretében, vagy ha voltak is, miért nem kértek templomuk számára kedvezményeket pl. Jászberény vagy Jáészfényszaru képviselői. Erre válaszolni nem tudunk. Mert pl. nem volt jelen Négyszállásról sem senki, pedig bizonyosan működött a településnek még jóval a tatárjárást megelőzően épült temploma.
A jász közösségeknek papjaikat el kellett tartani, ennek biztosítására szolgált az egyházi tized, míg a koldulórendek tevékenysége törvényileg megszabott kötelezettségekkel nem járt.
Akár törvényszerűnek is nevezhetnénk, hogy az egyházmegyei papok és a ferencesek között konfliktusok keletkeztek, melyek a ferencesek panaszai révén a pápához is eljutottak, aki igyekezett őket jogaikban megtartani. Azonban az egyházszervezet helyreállítását be kellett fejezni, ami nyilvánvalóan a ferencesek háttérbe szorítását feltételezte.
1410-ben Luxemburgi Zsigmond király az ellenpápától, II. Jánostól azt kérte, hogy a még meglevő puszta egyházakat helyrehozhassa, paplakokat építhessen, s azokat a püspökök alá rendelt plébánosokra bízhassa, s szüntesse meg a ferencesek térítő tevékenységét.
A pápai követ minőségében Magyarországra küldött Castiglione Branda, aki több mint két éven keresztül tartózkodott Magyarországon, egyéb feladatai mellett a királynak ezt a kívánságát is teljesítette.
Nyilvánvaló tény, hogy a Jászságban a 15. század első két harmadában több templomot is építettek. Ekkor épült a jákóhalmai, a jászágói, a jászberényi plébániatemplom, az ugyancsak berényi ferences templom és a jászfényszarui templom is. Utóbbi templomról annyit mindenképpen említsünk meg, hogy eredeti formájában a 15. század második felének templomépítészetével, különösen a ferences építészettel, pl. a jászberényi ferences templom alaprajzával mutat szoros kapcsolatokat.
A jászberényi ferences templom építése a térítő rend részére már az 1460-as években folyamatban volt. IV. Sixtus pápa 1472-ben engedélyezte, hogy a rend a felépült templomot és rendházat birtokba vegye.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a jászberényi ferences templom építését a jász szék finanszírozta, melynek öt tagú vezetőségében Jászfényszaru is képviseltette magát, vagyis a 15. században Jászfényszaru felépítette a saját plébániáját és hozzájárult a berényi ferences templom építéséhez is.
És az is megjegyzésre méltó, hogy míg a jászok felépítettek egy templomot és rendházat térítőik számára, addig a kun székek ilyesmit nem tettek, sőt a nagykun plébániák papjaikkal együtt a reformata ecclesia híveivé váltak.
Meghamisítanánk a történelmet, ha elhallgatnánk, hogy a Jászságra is hatott a reformáció. Jászkisér feltehetően papjával együtt áttért, és még a 18. században is ragaszkodott a református valláshoz.
A 17. században újratelepülő Fényszaruban is megfordultak reformátusok. A reformáció a szék központjában, Jászberényben fajult vallásháborúvá. ’A reformátusok a ferences templomot és a kolostort felgyújtották. Utóbbi leégett, de a templom megmenekült.
A 16. század második felére a város is kettészakadt. A katolikus Jász- és a református Magyarvárosra.
A település kettéosztottsága egészen a század végéig fennmaradt. A 17. században a katolikus városi elöljáróság a reformátusokat még csak-csak megtűrte, de lelkészeiket nem.
Az első török összeírás idején a hódítók a Jászság területéről Berényből, Árokszállásról, Ágóról, Apátiról, Négyszállásról, Jákóhalmáról tüntettek fel papot. Egyes számítások szerint a török hódítás a Jászság katolikus papságának 60-70%-át azonnal elsöpörte. S a papság száma a további két évtizedben tovább csökkent.
A Jászság plébániái nagyobbrészt pap nélkül maradtak. Azonban a ferencesek nem menekültek el.
1547. május 20-án Jászberényben tartották meg az Üdvözítőről elnevezett magyarországi szalvatoriánus rendtartomány gyűlését, amelynek 60 résztvevője volt.
A ferences kolostor a török hódítás után is működött, egészen addig, amíg 1567-ben a hódítók palánkvárrá nem építették át.
A ferencesek 1570-ben megkapták a berényi plébániatemplomot, amelynek a papja korábban „Lutherré” vált.
1510 és 1550 között a paphiány és a katolicizmus térhódításának mélypontján a gyöngyösi ferencesek vándormissziós tevékenysége őrizte meg a jászok katolikus hitét.
1649 a jászsági katolikusok számára igen jelentős év volt. Ekkor ugyanis missziós látogatása során három napot a Jászságban töltött Imbrissimovich Marián boszniai ferences, missziós püspök. A ferencesek az 1660-as évek közepéig vezették a berényi plébániát. Ettől az időtől azonban már az egri püspökség is képes volt világi papokat küldeni a Jászságba.
1672-ben a ferencesek a helyi polgárság segítségével ismét meg akartak telepedni Jászberényben, de nem értek el sikert.
1669-ben Jászberényi Gáspár, ferences tartományfőnök ekképpen összegezte a gyöngyösi ferenceseknek a hódoltság idején végzett munkásságát: „A török hódoltság alatt a megszállás óta Gyöngyös a testvérek jeles tanszékét képezi. A gyöngyösi rendi testvérek beszédjeire oly nagy számban jön a nép, miként hasonlót az ország egyetlen városában sem látni, számuk sokszor a háromezret is meghaladja…. Körös-körül több mint háromszáz községnek úgyszólván egyetlen lelkésze nem volt, aki az Úr igazságára vezette volna a népet. Egyedül a testvérek járják be a falvakat, magyarázzák a hittant, oktatnak szóval és példával, és szolgálják ki a szentségeket. A lelkek iránti buzgóságukban az élet viszontagságai fölé emelkednek, nem félnek a törökök üldöztetésétől és ütlegeitől, sőt még a haláltól sem.
Ha az idők zivatara és a háború borzalmai közepette nem maradtak volna vissza a gyöngyösi testvérek, ezek a vidékek mind elszakadtak volna az igaz hittől, mert a papok mindannyian elmenekültek.”
A 17. század második felében az egri püspökség az elhagyott plébániákat immár feltöltötte papokkal. Jászberény és Árokszállás mellett, ebben az időben kapott újra papot Fényszaru is, melynek gótikus templomát a település lakossága miután visszaköltözött, szinte azonnal, 1631-1643 között felújította. A templom 1699-ben még hiánytalanul jó állapotban volt. A templomot 1702-ben újra felújították. Meghagyva a régi templom szentélyét, főhajót építettek, amelybe kántorkórust helyeztek el, és tornyot is építettek a hajóhoz. 1646-ban még három oltár volt a templomban, 1759-ben azonban már öt.
Az anyakönyvezést 1692-ben kezdték meg. 1746-ban a plébános mellett már káplán is szolgálatot teljesített.
A hitélet a 18. században ismét fellendült. A vallási élményeket erősítették a templomi zászlókkal felszerelt körmenetek.
Az 1 000746. évi canoniuca visitatio szerint Fényszaruról Angyalok Királynője ünnepén Pusztamonostorra vezettek körmenetet, amelyen a település lakói nagy számban vettek részt. Emellett Szent Ferenc vallásos társulatot is működtettek.
A jászságiak közötti vallási buzgalom jele lehetett több remeteség létrehozására irányuló törekvés is.
Az egyik helyszíne Jászfényszaru belterületének Boldog felőli szélénél, az ún. Kozmaparton található. Neve 1407-ben bukkant fel, amikor Zsigmond király Négyszállási István fiainak, Kompoltnak és Lászlónak nemességet adományozott. Mint valódi nemeseknek engedélyezte, hogy a Heves vármegyében fekvő Szentkozmademjén szállásra a boszniai részekből kihozott, köznéven családoknak nevezett foglyokat telepíthessenek.
A lakóitól elhagyott Árpád-kori településnek temploma is volt. 1746-ban még mindig álltak az egykor megszentelt épület tető nélküli falai. 1751-ben Németi Mihály, a ferences harmadrend tagja, engedélyt kért Kisdy Benedek püspöktől, hogy az egykori templom mellett remeteségbe vonulhasson, és összekoldulhassa a felépítéséhez szükséges összeget. Azonban az 1766. évi egyházlátogatás során már a remeteséget nem említették, s a templom sem épült újjá.
A Jászság, így Fényszaru vallásos lakosságának legnagyobb részére, így a fényszaruiakra is jellemző volt, amit 1829-ben Fehér Ignác, jászapáti plébános írt híveiről.
A lakosság „a vallás külsőségeihez leginkább ragaszkodik, az istentiszteletet látogatja, a hitelemzéseken megjelenik, a templomban vegyesen énekelnek s az énekhez már az iskolában hozzászoknak. A szülők gyermekeikkel reggel és este imádkoznak, s a szülők által nyújtott egész házi keresztény nevelés mindössze ebben találja kezdetét és végét. A böjtöket megtartják. Gyermekeiket iskolába szorgalmasan küldik, hitelemzés hallgatására szorítják, s ők maguk, csak egy kevés töredék is megjelennek azokon. A penitenciatartás és Oltáriszentséghez a húsvéti és ádventi időn kívül, kiváltképpen a bold. Szúz ünnepein, s búcsúkkal összekötött napokon is járulnak, a templombúcsú napján azonban, mivel mostanság legalább a vendégeskedésre fordítják minden igyekezetüket, csak egy kevés töredék: lelki dolgokban a plébánosnak engedelmeskednek. Egyébiránt vannak közöttük olyanok, kik valóban vallásosak, szelíd természetűek, engedelmes lelkűek, őszinték, szorgalmasak s akik a békét szeretetet ápolják”.
A jászok, így a fényszaruiak többsége is ellenállt a reformáció újító törekvéseinek. A jászok, talán azért is, mert a kereszténység tanaival volt alkalmuk már a magyar királyságba történő beköltözésük előtt megismerkedni, és ez az ismerkedés több évszázados folyamat volt, másként krisztianizálódtak, mint a kunok. Térítőik számára templomot és kolostort építettek. A ferences térítőiket maguk közé fogadták, és hitük megtartásában a török hódoltság idején leginkább az ő tevékenységükből meríthettek erőt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Záró gondolatként hadd említsem, amit, Kollányi Ferenc a magyarországi római katolikus egyház és egyházjog középkori történetének jeles kutatója a jászsági ferencesekről írt: „A nép szerette őket, mert szegénységük közel hozta őket saját nyomorúságukhoz, és mivel látta a köztük levő különbséget. Bizalmat érzett irántuk, mert betértek a legszegényebb kunyhóba is és résztvevő tanúivá lettek örömének, bánatának. És ami a fő, a legkérgesebb kezű pór szívébe is utat talált a meghatottság, mindőn azt tapasztalta, hogy a szegény szerzetes csak azért mondott le az élet minden kényelméről, hogy egyedül csak az ő tanítója, vigasztalója, a szó legnemesebb értelmében vett barátja legyen.”
