A Fényszaruiak Baráti Egyesülete évek óta szervez egy napos belföldi kirándulást. Július 15-én (pénteken) reggel hat órakor indultunk - Dobák Gábor egyesületi tagunk idegenvezetésével - különjáratú autóbusszal a Nyírség legszebb tájait felfedezni.
Utunk első állomására Nyíregyházára vezetett, ahol a gyönyörű Sóstói-erdő szomszédságában, a Nyíregyházi Egyetem mellett található Tuzson János nevét viselő Botanikus kertet néztük meg. Az 1972-ben alapított 5,6 ha területet 1998-ban Természeti Hellyé nyilvánították. A botanikus, akadémikus nevét 2002-ben, a 30 éves fennállása alkalmából vette fel. A területen több mint 2500 növényfaj és fajta él, melyek a világ szinte minden tájáról származnak. A csoportunk két részre oszlott és felváltva néztük meg az üvegházat illetve a szabadföldi területet.
Az üvegházban megcsodáltuk a trópusi területek növényeit, így az orchideákat, pálmákat, kaktuszokat, a termő banánfát és különleges ritkaságokat, mint a rovarfogó növényt, az amazonasi tündérrózsát, melynek látványa lenyűgözött bennünket.
A szabadföldi területen az egynyári virágok sokasága pompázott. A japánkert, a sziklakert. a fenyves-rhododendronos nyújtott felejthetetlen élményt. A rózsakertben 104 fajta, közel 1800 tő rózsa virágzott. Az 550 óriás tujából kialakított labirintust is felfedeztük és végig jártuk.
A déli harangszó hangjaira érkeztünk Kelet-Magyarország neves búcsújáróhelyére, Máriapócsra. Az ebéd elfogyasztása után, néztük meg a látnivalókat. A pócsi kegyképet 1676-ban fogadalomból és hálából Csigri László települési bíró készíttette a török rabságból történt szabadulásának emlékére. A képet Papp István hat magyar forintért festette.
Legelőször 1696. november 4-én a kis fatemplomban - Szent Liturgia közben - az ikonosztázon elhelyezett Istenszülő-ikon mindkét szeméből bőségesen folytak a könnyek. A könnyezés két hétig szünet nélkül tartott, majd kisebb megszakításokkal egészen december 8-ig. Lipót osztrák császár és magyar király elrendelte a kép császári városba történő szállítását, amely 1697. július 4-én megérkezett Bécsbe. Az eredeti kép ma a bécsi Stephansdom déli oldalhajójának oltárán látható. Pócsra másolat került, amely még két alkalommal 1715. augusztus 1-jén, majd 1905. december 3-án könnyezett. A kis fatemplom helyére 1756-ban új került, melynek két tornya 1856-ra készült el.
1946-ban az első könnyezés 250. évfordulója alkalmából a templom külső-belső felújítása megtörtént, két év múlva XII. Pius pápa a kegytemplomnak „basilica minor” címet adományozta.1991. augusztus 18-án II. János Pál pápa bizánci szertartású Szent Liturgiát végzett magyar nyelven a kegykép előtt. 2005-ben Máriapócsot Magyarország Nemzeti Szentélyévé nyilvánították.
Máriapócsról utunk a Felső-Tisza vidékének egyik legszebb, Magyarország gyöngyszeme, a „mezítlábas Notre Dame”, a Tákos-i református templomhoz vezetett. A favázas, paticsfalú (vesszőből font, sárral tapasztott fal) és fazsindelyekkel fedett templom 1766-ban készült. A mennyezeten 58 festett kazetta található - Asztalos Lándor Ferenc mester munkáját dicsérik -, melyeken különböző virágmotívumokat csodálhatunk meg, a közéjük tett feliratos táblákon pedig a templomépítés története olvasható. Érdekes módon a fakazetták között nincs két egyforma. Mindez jól érvényesül a fehérre meszelt falak egyszerűsége mellett. A templomhoz egy 16 méter magas, galériás torony is tartozik.
A templom meglepően pici, padlója döngölt agyag, mennyezetét szinte kézzel is el lehet érni. A malomkövön álló hatszögletű szószék is hasonlóan gazdagon díszített. A templom melletti fa harangtornyot az 1980-as években eredeti rajzok alapján építették újjá.
A fából készült templom után a Csaroda-i kőből készült református templomot néztük meg.
A 13. század végén épült templom a Káta nemzetséghez köthető. A 16. század folyamán a reformátusok birtokába került. A templom felújítása során 1901/2-ben konzerválták, a szentélyben és a diadalíven előkerült középkori falfestményeket. A 70-es évek elején műemléki kutatás és helyre állítás során restaurálták az alakos falfestményeket, és a népies festés addig letakart nagy felületeit is láthatóvá tették. Legutóbb 2000-ben tető és homlokzat felújításon esett át az épület.
Utunk legmeghatóbb és legemlékezetesebb állomása Szatmárcseke csónakos fejfás temetőben ért bennünket. A református műemlékké nyilvánított temető a gondnok elmondása szerin világviszonylatban az ötödik leglátogatottabb temető. A népi, csónakos fejfás temető páratlan látványt nyújt a közel 600 ember magasságú stilizált emberfejet, illetve csónakban, fekvő embert szimbolizáló sötét fejfával benépesített sírkert. Egyelőre megdönthetetlen magyarázat nincs a csónakos fejfák eredetére, többek szerint az ősi ugor csónakos temetkezési szokás utolsó emlékeként kezelik, amely romantikus tévhit. Mások szerint a falut körülvevő vizek áradáskor a halottakat csak csónakban vihették a temetőbe. Azonban ez sem valószínű, mert erre felé ladikkal jártak, bárkás, félbárkás és deszkás temetés volt a hagyományos. A temető legmagasabb helyére építették Kölcsey Ferenc síremlékét. 1856-ban valószínűleg közadakozásból egyszerű derékba tört oszlopot emeltek a sír fölé. 1938-ban végre nyugalomra talált a mátészalkai Kölcsey Társaság halálának 100-ik évfordulóján, exhumáltatta a földi maradványait, és a fehér márványból készült klasszicista síremlék kriptájában helyezte örök nyugalomra. Kölcsey Szatmárcsekén írta nemzeti imánkat, a Himnuszt. A sírt a csoport megkoszorúzta, majd közösen elénekeltük nemzeti Himnuszunkat. A csoportnak megható érzés volt egyik legnagyobb magyar sírját felkeresve tisztelegni munkássága előtt.
Kirándulás utolsó állomására a Túristvándi vízimalomhoz érkeztünk. Ekkor már délután öt órát mutatott az óra. A malmot már 1181 évi határjárás alkalmával megemlítik, azonban ebből még nem derül ki, hogy vízi, vagy száraz malomról van szó. 1315-ből fennmaradt írat, már vízimalomként említi az ország egyedüli ma is működő őrlésre alkalmas malmát, melyről magunk is meggyőződtünk. Végig jártuk a búza útját a több szintes malomban, a gondnok bekapcsolta a malom vízi kerekeit, és minden elkezdett működni, mozogni. A vízi malom szomszédságában lévő étteremben igazi lángost fogyasztottunk, majd hazafelé vettük az irányt.
A nap folyamán az autóbusszal közel 700 km-t tettünk meg, kicsit fáradtan, de élményekben és ismeretekben gazdagodva est 11. órára értünk haza. Köszönjük Dobák Gábornak, aki végig kalauzolt bennünket a Bereg szépséges tájain, meg- meg állva egy-egy településen. Az utóbbi évtizedek nagyarányú fejlődése ezen a vidéken is jól érzékelhető.
Kép és szöveg: Tóth Tibor {jcomments off}
