Kicsit kalandozzunk el a múltban és öt év híján száz évet visszaugorva, idézzük fel, mit is mesél ez a csodás hangszer a megszületéséről. Palla János nagyapám (1902-1948) és Czeglédi Veronika nagymamám (1903-1977) kettő után várták a harmadik gyereket is 1927-ben. Még nem tudták, hogy fiú vagy leány érkezik-e, de a Homok tanyákon a születéseket segítő Márcell néni, a bábaasszony nagymamám gömbölyödő hasára nézve még jóval a szülés előtt kisfiút jósolt. Így aztán nagyapám 1927 őszének végén elhatározta, hogy készít egy citerát fia születésére. Hozzá is fogott volna, ugyan jó kezű, sok mindenhez értő ember volt, ám ő még citerát nem faragott sosem, tudott persze egészen jól játszani más citeráján, de ő maga akarta a citerát elkészíteni. Ezért Gyurihoz, a közelben putriban lakó cigány emberhez fordult. Jól ismerték és segítették is egymást, ha a szükség hozta. Gyuri szerette a fát, különösen a faragást, a Homok tanyákon kidőlt, kivágott fák törzséből kenyérdagasztó meg a disznótorokhoz sózó teknőt vájt, de készült keze nyomán fakanál meg sok más is, ami egy háztartáshoz fából kellett akkoriban. De Gyuri nemcsak ilyen edényeket meg eszközöket faragott, hanem saját citeráját is ő készítette és pengette jó kedvében, amikor egy kicsit pihenni akart estefelé. Jó zenét szerető és muzsikus ember volt, hétvégeken meg mulatságokon a csárdában vagy a lányos háznál, amikor a legény szerenádot adott és megkérte kedvese kezét, Gyuri muzsikus társaival húzta, pengette a hangszereket, adta a kíséretet a nótákhoz. Hegedűn és cimbalmon is játszott, de a citera volt a kedvence.
Tudta ezt nagyapám és megkérte Gyurit, mutassa meg neki a citerakészítés csínját-bínját, mert nemsokára megszületik harmadik gyermeke, aki fiúnak ígérkezik és ő maga akarja kifaragni a hangszert, ezzel akarja üdvözölni az újszülöttet. Gyurinak tetszett a kérés, hiszen mestere volt a faragásnak és a zenélésnek is. Meg is egyeztek, aztán nagyapámmal jó párszor összeültek egy üveg homoki bor mellett és szépen lépésről-lépésre megmutatott minden részletet a citera készítéséből, a faragástól egészen a húrok beállításáig, a hangolásig. Telt-múlt az idő, az 1927 átváltott az 1928. évbe, nagyapám is szépen haladt a hangszer készítésével, már az utolsó simításokon is túljutott és készen is lett vele, amikor január 19-én megszületett édesapám, Palla Gábor (1928-1990). Márcell néninek igaza lett, kisfiú érkezett ezen a hideg, fagyos téli reggelen. Nagyapám és nagymamán sokáig gondolkodtak a keresztnéven, végül a döntést nagyapám hozta meg, Gábor nagyapjára emlékezve, aki Árokszállásról költözött családjával Fényszarura. Így Gábor lett a születő fiú neve, aki egészségesen jött a világra. Nagyapám pedig elővette a pengetőt és felcsendült az általa készített citera szép hangja, ez üdvözölte harmadik gyerekét a családban.
Teltek-múltak az évek, nagyapám mindhárom gyermekét megtanította citerázni, nótázni, édesapám is ebbe nőtt bele. Talán neki volt a legkönnyebb a muzsikálás, mert testvéreitől is ezt látta, hallotta. A citera zenélt, gyakran zenélt a családban, mígnem kis korában édesapám is meg nem tanult rajta játszani. Szerette és felnőtt a hangszerhez meg a zenéléshez, hiszen az övé volt, neki készítették. Gyuri cigány többször is járt nagyapáméknál és örömmel látta, hallotta, hogy szép és jó lett a citera, az egész család tud rajta játszani, a hangjai jól csendülnek és az ő tudása, tanítása is benne van a hangszerben.
Sok-sok év eltelt ezt követően, szüleimmel 1960-ban Budapestre költöztünk és a citera is jött velünk. Gyerekként sokszor megéltem, hogy hétvégeken, amikor édesapám a tehergépkocsi-vezetésből és nehézgép-kezelésből fáradtan hazajött, mindig elővette a citerát, pengette a húrokat, énekelt is hozzá. Jó pár magyar nótát tudott játszani és énekelni is hozzá és a citerázás feledtette el minden búját-bánatát. Csakúgy, mint nagyapám édesapámmal tette gyerekként, ehhez hasonlóan édesapám is megpróbált engem citerára tanítani, az első lépéseket még csináltam. Pengettem is rajta, de – most már nagyon sajnálom – igazából nem sajátítottam el a zenélést rajta, csak maga a zene szeretete maradt meg máig. Általános iskolásként akkor jobban vonzott az olvasás vagy a csuzlizás meg a sárkányröptetés, most már bánom, hogy így történt. És ha még tovább ugrunk az időben, sajnos édesapám 1990-ben meghalt, így citerája hozzám került. Jó állapotban, húrjai sem hiányoztak. Ám legnagyobb bánatomra felnőttként sem tanultam meg rajta játszani, ezért a citera bebugyolálva a szekrényem hátuljában várta, hogy húrjai ismét, sok év után felcsendüljenek. Időközben velem is sok minden történt, de mindig ott volt gondolataim között a citera, aki csendesen és reménykedve figyelte, hogy történjen már vele valami. Mígnem tavaly felkerestem Szigetmonostoron Téglási Imrét, a híres – talán a legjobb hazai – citerakészítőt. Kértem, nézze meg, hangolja fel, ha szükséges és pengesse meg húrjait, játsszon rajta. Elmeséltem a citera történetét, ő hosszasan vizsgálgatta, nézegette, pengette húrjait. Végül megdicsérte Gyuri cigány és nagyapám ügyességét, elmondta, hogy egészen jól csengő citera jött napvilágra alig kevesebb, mint száz évvel ezelőtt. És most már tényleg nincs más hátra, mint hogy végre rendesen megtanuljak rajta játszani…
dr. Palla Gábor
Fotó:
1./ Palla Gábor (1928-1990)
2./ Citera
