Mesél a múlt: Turai út, Homok tanya 424…
Nagyszüleim szép gazdaságot vezettek a tanyán, szántó is tartozott hozzá, és a ház előtt a Turai útig szőlőt, gyümölcsöst ültetett és gondozott nagyapám, valamint ugyanilyen házikert volt a tanya túlfelén is. Háziállatok is voltak, ló, kocsi meg a földművelés eszközei segítették a gazdálkodást. Szinte önellátó volt a tanya, az öt kilométerre lévő városba leginkább vasárnap, a szentmisére mentek, meg akkor, ha mégis ruhafélére volt szükség vagy cserélni kellett a Berci nevű szürke lovon a patkókat.
Nagyapám mestere volt a szőlőnek és a gyümölcsfáknak, sokféle, mára már sajnos elfeledett és kiveszett fajtát szaporított és nevelgetett. Néhány ezek közül: Cukoralma, Borízű alma, Lánycsöcsű alma (tényleg ez volt a neve!), Rétesalma, Húsvéti rozmaring, Fontos alma, Kálmán körte, Árpával érő körte, Ringló szilva, Vörös szilva, Jakab szilva. Az Árpával érő körte ízére még ma is emlékszem, kicsi körte volt, szinte egy harapás, és vékony héja miatt az édes gyümölcshús szinte szétomlott az ember szájában. Gyerekkorom óta nem ettem ilyet, pedig már több piacon is kerestem ezt a körtefajtát. Télvíz idején meg sokszor majszoltam az aszalt szilvát és almát, nagymamám készítette a forró nyarakon. Emlékszem, a szárítás során takargatta szitaszerű szellős, vékony, fehér anyaggal a méhek elől, míg meg nem aszalódtak a felvágott gyümölcsök. Nagyapám kísérletező ember is volt, azóta sem láttam olyan oltást és párosítást, mint az övé: az eperfa mellé szőlőt ültetett, amikor megerősödött és hosszú vesszője lett, derék magasságban átfúrta az eperfa törzsét, átbújtatta rajta a szőlővesszőt. Várt két évet, az oltás teljesen összeforrott, és a felfelé törekvő szőlővessző is megerősödött. Az eperfába beoltott eredeti szőlővesszőt le is választotta az fáról. És láss csodát: az eperfa szőlőt is termett.
Mivel sok volt a szőlő és gyümölcs is, nagyapám leginkább a közeli Boldog faluba vitte eladni a felesleget. Egy alkalommal engem is elvitt, 5 éves voltam akkor. Befogta Bercit a kocsiba, felpakolta a ládákat, benne a szőlők, igen jó fajták, Kékoportó (akkoriban így hívták, ma már Portugiesernek kell mondani az eredetvédelmi szabályok miatt), Mézesfehér, Szlanka, Saszla, Kövidinka és néhány almás láda is melléjük került. Amikor beértünk Boldog főutcájába, Berci lassabbra vette az iramot, megszokásból tudta, kezdődik az árusítás. Nagyapám meg rákezdte jó hangosan, hogy a ház lakói hallják: „Szőlőt vegyenek, almát vegyenek!” Nekem nagyapám kiabálása gyerekként teljesen szokatlanul hangzott, mert ő egy csendes ember volt, így meg is kérdeztem rögtön: „Nagyapa, meg vagy te bolondulva, miért kiabálsz?” De azonnal megnyugtatott: hogy hallják az árusítást, vegyék meg az összes szőlőt és az almákat is. Csak pár szem Borízű alma maradt meg, ebből hazaérve nagymamám almás lepényt sütött.
A Homoktanya és a Turai út mellett a közeli Galga-folyó is jó emlékekkel él bennem. Főleg azért, mert akkoriban még a sokszor kicsiny vízben is jócskán éltek a halcsíkok, vagy másnéven a réti csíkok. Ma már védett ez a halfajta, állománya a folyószabályozás és a mocsarak lecsapolása miatt igen lecsökkent. Ám a hatvanas években még lehetett fogni, halászni, nem is kellett hozzá más, mint egy kosár és türelem. A belógatás után nemsokára bele is úsztak az arasznyi méretű halcsíkok. Ugyan főleg böjti táplálék volt, de máskor is láttam, hogy fogják, mert olajban aranysárgára sütve igazi csemege volt.
Sokat tudna még mesélni a gyerekkorom, de jöjjön egy emlékezetes és talán már teljesen szokatlan nyári játék is. Hét évesen még nem is gondoltam, hogy majd sokkal később az iskolai fizikaórán már a közlekedő edények törvényeként fogom átismételni a játékomat. Tudjuk, milyen a főzőtök szára, amikor szépen, dúsan hozza a hajtásait, ekkor a levelei is nagyok, a levélnyelek pedig tulajdonképpen mintegy 20 centiméterre növő csövecskék. Levagdostam a tőről jó pár levelet, a levélcsöveket összedugtam, az illesztés helyét sárral tömítettem be, és előállt egy másfél méternyi tökslag. Most már csak egy vödör víz kellett, és lehetett kísérletezni, hogyan folyassam ki a vizet, vagy folyás közben hogyan emeljem meg a slag végét, hogy ne folyjon több víz ki rajta. Előállt tehát a közlekedőedény, amivel egészen jól lehetett játszani gyerekként. Mert ugye a ’60-as évek elején még nem volt se Lego, se mobiltelefonos játék…
Kép és szöveg: dr. Palla Gábor
Fotó: A 120 éves ház
