Mindnyájan szeretünk játszani, felnőttek és gyerekek is, van is egy, talán csak néhanapján használt latin kifejezés erre: homo ludens, azaz játszó ember. De mit is játszottunk gyerekkorunkban, a ’60-as, ’70-es években, bő 50 vagy inkább már 60 évvel ezelőtt? Mert akkoriban még nem hallottunk sem a legoról, sem a számítógépes játékokról. Ám az időkeréken túl talán a legnagyobb különbség abban volt, hogy a legtöbb gyerekkori játékot maga a gyerek készítette el, először szülői segítséggel, később már önállóan. És ha jól sikerült, akkor nemcsak maga a játék volt élvezetes időtöltés, hanem a megalkotás, a létrehozás is örömet okozott.
Nekem talán az első emlékezetes játékom nem is a lendkerekes autó volt, hanem a drungattyú nevet viselő játékszer. Mit is takar ez a furcsa név? Igen egyszerű játék volt: keresd ki a nagymama gombgyűjteményéből a legnagyobbat, ami talán a nagypapa lódenkabátjáról esett le. Kell hozzá bő egy méternyi erős cérna, átfűzni azt a gombon, a két végét csomóra kötni. Ezután a 2 mutató kujjad közé kifeszíteni úgy, hogy a gomb középre kerüljön, elforgatni a gombot először lassan, aztán finom feszítéssel mozgásba, forgásba hozni, ami egyszer egyik irányba, aztán lelassulás után visszafelé forog. És ha a forgás sebessége elég nagy, akkor a gomb és a sodródó cérna ad egy érdekes bugó, dongó hangot – ez a drungattyú. Ennek továbbfejlesztett változata az, amikor egy 8-10 centiméter hosszú kis lécből éles késsel egy repülő propellere faragható ki, majd középre 2 lyuk jön, aztán megint az erős cérna befűzése és már készen is van a játék. Pörgetés közben a gyerek már szinte egy kisrepülőgép pilótájának képzeli magát.
Igen, a faragáshoz kés kellett, mégpedig éles pengével. A Válik-bicska ilyen, 7 évesen kaptam az elsőt keresztapámból. Aztán 9 évesen a másodikat, a kicsivel nagyobbat nagymamámtól, amikor a jászberényi piacra mentünk. A piac szélén volt a Válik-késes pici boltja, műhelye, jó acélból dolgozott, ma is megvan mindkettő. Sőt a faragás fortélyait ezekkel a késekkel sajátítottam el. Egy másik játékhoz, a síphoz is kés kellett. A sípkészítés ideje a tavasz, amikor a fűzfa hajtani kezd és könnyű az ágacska héját ügyesen lehúzni, kialakítani a síp szerkezetét, beállítani, mennyi legyen a rés a befújt levegőhöz. Aztán már csak a próbálgatás van hátra és előáll az apró zeneszerszám. És ha már síp és hangszer, akkor volt egy másik, a búzasíp is. Amikor már térdig ért a búzaszál, de még zöld volt, a gyökeréből ügyesen kihúzva és a búzaszál csövéből egy ötcentis darabot lecsípve, egyik végét a homlokon picit összenyomva előállt a hangszer.
Mostanában csak nagy ritkán látni, hogy a mai gyerek sárkányt eregetne a szellőjárta széles mezőn. De ezek a mai sárkányok sajnos gyárban készülnek és keletről teherhajókon jutnak el a vásárlóhoz. Ám mennyivel jobb idők voltak azok, amikor a gyerek maga készítette el ezt az egyszerű, mégis sokoldalú játékot. Miért is sokoldalú? Én nagy sárkányépítő voltam, tudnom kellett, hol nő a lapos mezőn vagy vizes terület szélén a nád, ilyen volt a Sárkány-gödör környéke és el kellett oda menni egy éles bicskával. Aztán ha más papír nem volt, a nagymama Szabad Föld nagy újságlapja lett a sárkány ruhája. Fel kellett kutatni a vékony, de erős cukorspárgát, lisztből csirizt is tudni kellett keverni, ez volt a ragasztó. A farok és a két fül készítése is ügyességet kívánt. Ám talán a legfontosabb a háromszög alakú bog eltalált méretezése, beállítása és a jó egyensúly kitapasztalása volt, hogy feleresztve a sárkány feje ne idegesen bólogasson, hanem méltóságteljesen lovagolja meg a szeleket. Nagy szó volt, amikor nem újságpapír lett a sárkány ruhája, hanem piros-fehér-zöld színű krepp papírt kaptam hozzá, ekkor ünneplőbe öltözött a játék. Ha meg a nagymama befőttes celofánjából csórtam el egy-két darabot, akkor egy különleges, de sokkal kisebb és nehezebben elkészíthető sárkány lett. A sárkányeregetéshez a szelekkel is meg kellett ismerkedni, az alsó szelek gyengék voltak ugyan, de összevissza fújtak, a fönti szelek meg egy irányúak, ám erősek voltak. Akkor volt baj, ha a fönti erős szél kitépte a kezemből a spárgatartó botot és futni kellett a sárkány után a Zagyva-hídtól a Torok felé, hogy utolérjem az elszabadult játékot. A szelek ismerete révén sürgönyt is lehetett felküldeni a magasan repülő sárkányhoz: egy nyelvtan füzet lapját átlyukasztva azt át kellett fűzni a spárgatartó boton, ügyesen a sárkány irányába tolni, aztán ha belekapott a szél és minden jól ment, akkor elvitte a sárkány fejéhez a sürgönyt föl a magasba. Jó móka volt!
De nemcsak ezek a játékok voltak, hanem még nagyon sokféle: papírrepülők készítése, kígyó, hajó, sótartó vagy csattogó hajtogatása papírból. Voltak drótjátékok is, ezekhez már csípőfogó kellett, egyik kedvencem az ördöglakat volt. Ám voltak veszélyesebb, a gyerekkorhoz kapcsolódóan kihagyhatatlan játékok is, főleg a csúzli vagy a száraz kóróból a nyílvessző készítése. Hogy jól repüljön, ez utóbbi fejébe nehezéknek szeget szúrtam be és dróttal kötöttem át. Persze a csúzlihoz és a nyílvessző kiröptetéséhez rugalmas gumira, tejgumira volt szükség, és ez mindig lett valahonnan, főleg a régi konzervgyári üvegek zárókupakja alól, de ez sincs ma már. És megint a Zagyva-part, mert ott volt a legjobb csúzlizni és nyílvesszőt lövöldözni, amikor éppen a sárkány kipihente a reptetést.
Kép és szöveg: dr. Palla Gábor
Fotó: Válik bicska, Ördöglakat és gomb játék
