Most, hogy közvetlen közelünkben sajnos ismét háború dúl, testközelből tapasztalhatjuk meg, hogy miként változtatja meg a családok, közösségek sorsát az agresszió ily nagy léptékű formája. Nem volt ez másképpen az elmúlt század két nagy világégése kapcsán sem. Mégha oly távolinak is tűnhet a 100-120 éve zajlott első világháború, és talán mi, a leszármazottak a viszonylagos gondtalanságunkban már talán nem is őrizzük akkor élt elődeink szenvedésének emlékét, mégis szinte biztosra vehető, hogy hazánkban nem volt olyan család, amelyet ne érintett volna a korszak romboló hatása. Az alábbiakban egy nem mindennapi történet bontakozik majd ki egy fogságba esett fényszarusi fiatalember nem szokványos sorsáról.
Történetünk egyik főhőse Kiss A. Antal, aki Kiss A. Sándor (1862.I.7.-1954.X.3.) és Kóródi Franciska negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot 1892. október 6-án. Gyermek- és fiatalkoráról különösebbet nem tudunk, igaz utóéletéről se túl sokat, az azonban tény, hogy kora végett a nagy háború idején őt is besorozták. „Az első világháborúban a fenti Kiss Sándornak négy fia volt oda, köztük Antal, aki szerencsésnek mondhatóan fogságba esett Oroszországban. Az akkori körülmények között ez megnyugtató lehetett a család számára, hisz nem került rossz helyre, szolgálnia kellett egy orosz földművesnél, sőt, a háború befejeztével még a kapcsolat is megteremtődött közöttük, hiszen Antal, bár haza nem jöhetett, rendszeresen levelet küldött hazulra. Itthonról két kishúga, a család legifjabbjai, Teruska és Franciska válaszolgattak neki időről-időre. Sok éven át írtak egymásnak (tán a ’20-as évek derekáig), de egyszer csak megszűnt a levelezés, többet nem jött posta, hiába írtak. Onnastól azt sem tudták él-e, hal-e, jóllehet halálhíre sem érkezett. Nagy volt a család, sok az örökös, a húgok is férjhez mentek, figyelmüket mind inkább lekötötték a mindennapok dolgai, és talán az özvegyen maradt apán kívül már nem is várták volna haza Antalt, de ezt ma már jobbára csak találgathatjuk. Sok történet zárul hasonlóan, ilyesféle sorokkal, de nem úgy a mi Antalunké. Húsz évvel később ugyanis, valami egészen rendkívüli eset történt, olyan, ami akár írókat is megihlethetne.
1944-et írunk. Ősz van, az orosz csapatok már benyomultak az országban, hátrataszítva a németeket. A front novemberben elérte Jászfényszarut. Azok, akik az első világháborút megjárva, ne adj Isten, a fogság hosszú éveit letöltve jól elsajátították az orosz nyelvet, most fontos szerepet kaptak a keletről érkező katonák és a hazai lakosság közötti párbeszéd megteremtésében, a hetekig tartó kényszerű együttélés elviselhetőbbé tételében. Köztük volt Ézsiás Lukács (1893.VIII.20.-1968.III.8.) is, aki annak idején maga is hat éven keresztül volt kénytelen viselni az orosz fogság nehézségeit. Lukács (e sorok írójának Lukács bácsi) aznap is szolgálatban volt a Rimóczi-kastélyban berendezett „irodában”, ahol tolmácsként segédkezett. Orosz kézen volt már akkor a településünk (a hatalomváltás 1944. november 16-án történt), szovjet katonák jártak mindenhol.
Lukács, ahogy éppen sietett haza ebédre a tisztségéből, a templom végénél összefutott egy orosz kiskatonával. Tanácstalanság látszott a nézelődő, valamit határozottan kereső ifjú katonán, aki tudakozódván meg is szólította az arra haladó Lukácsot. Lukács segítőkészen fordul hozzá, a kiskatona pedig zsebéből rongyosra gyűrt papírdarabot húzott elő, amelyen településünk vázlatos úthálózata volt kivehető cirilbetűs kézzel írt feliratokkal. Lukács legnagyobb megdöbbenésére a huszonéves forma fiatal kezet nyújtva Anton Kiss néven mutatkozott be. A katona elmondta, hogy az apja Fényszarura volt valósi, az első világháborúban fogolyként maradt odakint oroszföldön, ott nősült meg, és ő annak az elsőszülött fia. Az apja készítette neki a térképet és a rövid útleírást arról, hogy a templomhoz képest hol találja meg a nagyszülei házát nagyszülei. Lukácsba ebben a pillanatba nyilallt bele a felismerés, úgy hogy lélegzete is elállt: most már pontosan tudta, kibe botlott. A fogolyként odakint maradt Kiss A. Antal a Lukács ifjúkori barátja, bajtársa volt; egy évben is születtek. Lukács a Boros-tónál lakott, Antal pedig a Széchenyi utca 4-ben, közel egymáshoz; gyakran összejártak. Annyira szoros volt a kapcsolat a két család közt, hogy Antal udvarolt Lukács nővérének, Ézsiás Ilkának, és már tervezték is a lagzit (1914 nyarán), amikor megjött a nem várt behívó parancs. Együtt kerültek az orosz frontra is 1915-ben, és mindketten fogságba estek, de aztán Antalnak – addig úgy tudták – nyoma veszett, nem keresték. Lukács tehát azonnal tudta, kétség nem férhetett hozzá, hogy a vakszerencse éppen ifjúkori barátja oroszföldön született fiával hozta össze. Meg is esküdött neki, hogy a délutáni műszak után készségesen elviszi az ifjút a nagyapja házához (a nagyapa, a 83 éves Kiss A. Sándor, még igen jól tartotta magát ekkoriban). Lukács a váratlan találkozástól teljesen feldúlva tért haza ebédre.
Este lett, mire Lukács végzett az irodán. Lélekszakadva rohant megkeresni Antont a kiskatonát, hogy elvigye nagyapjához és annak családjához. De már késő volt. Antont azalatt a front már nyugatra sodorta, csapatát Pest felé vezényelték, nem maradhatott. Lukács hetekig évődőt, hogy vajon mi lett azzal a „gyerekkel”, merre vihették, életben maradt-e, vagy odaveszett egy összetűzésben. Nagyon bántotta, hogy nem tudta beváltani ígéretét. Hogy könnyítsen lelkiismeretén, az eset után Lukács elmesélte Antal családjának, hogy találkozott a fiúval, de nem igazán akartak hinni neki, nem akarták tudomásul venni, ők már lerendezték magukban a veszteségüket, elgyászolták testvérüket...
Eddig ismert a történet, amelynek két részletét egymástól teljesen függetlenül mesélte el nekem Mezei Zoltánné Ézsiás Ilona és Kiss Jánosné Márkus Erzsébet. Ilonka néni a Lukács bácsi leánya, Erzsike néni pedig id. Kiss A. Antal húgának az unokája.
Kiss Dávid Sándor
Fotó: Ézsiás Lukács levelei az I. világháborúból és az orosz fogságból.
