Sorozatunkban a tanítóink emlékére 2022. szeptember 3-án rendezett ünnepségen az elmúlt tíz évben elhunyt tanítókról, tanárokról, óvónőről elhangozott visszaemlékezése-ket tesszük közzé szerkesztett változatban. A „halhatatlanok” olvasókönyv bronzlapja-ira a vésés és az emlékezés sorendjénél az intézményhez érkezés évét vettük figyelembe.
Berényi Ferenc Jászfényszaru szülötte, nyugalmazott általános iskolai tanár, Jászfényszaru Város Önkormányzat tagja, bizottsági elnök, Kurunczi Sándor kolléga, barát emlékét idézi fel.
Megtiszteltestés számomra, hogy megoszthatom gondolataimat Kurunczi Sándor kollégára emlékezve. Mielőtt 1975 nyarán Jászfényszarura jöttünk tanítani, már megelőzte egy hír, hogy van itt egy olyan férfitanár, aki horgolni, kötni, főzni tanítja a lányokat, méghozzá úgy, hogy gyakorlatias fogásokkal bemutatja, mit hogyan kell végezni. Már az első beszélgetések során hasznos tanácsokkal látott el a helyi szokásokat illetően.
Hasonló korú gyermekeink is kölcsönösen megismerkedtek, ami faluhelyen szokásos. Beszélgetéseink során megemlítettem, hogy gyermekkoromban többször dolgoztam szüleimmel a Csonthalomban. Az egyik délután a 850-es Fiatjával elvitt terepszemlére. A Tamusok hídja után felelevenedtek a gyermekkori emlékeim. Sokat változott a határ, alig maradt tanya. Nem panaszkodott, örült, hogy megmaradt a tanyájuk egy kevéske földterülettel. Tovább erősítette baráti kapcsolatunkat mezőgazdasági ismeretünk. Kertészkedésünk több volt a hobbinál, keresetkiegészítésnek nevezném. Nagyon segítőkész embert ismertem meg jó gyakorlati érzékkel, sok-sok tapasztalattal.
A tanári pályán minden rá bízott feladatot becsületesen, lelkiismeretesen elvégzett. Osztályfőnöki munkáját nagyban gátolta, hogy az osztályába járó gyermekekkel nagyon kevés tanórája volt. Mégis eredményesen felkészítette Őket a különböző versenyekre, megmérettetésre. Ha kellett lassan, türelmesen terelte vissza helyes mederbe a megtévedt tanítványokat. Szinte minden gyerek szerette és tisztelte, mindez kölcsönös volt részéről is. Éppen ez a kölcsönösen jó kapcsolat okozta, hogy nehéz volt az elválás a gyermekektől és a kollégáktól egyaránt.
Nyugdíjazását követően jöttek a munkával töltött hétköznapok. A gazdálkodás, a segíteni akarás a gyermekeinek azt eredményezte, hogy az egészsége megromlott. Az utolsó találkozásunk alkalmával már nem remélte a gyógyulását. Nehezen hittem el, hogy nincs tovább.
Milyen ember volt? Szinte mindent reálisan látott, tudott alkalmazkodni, ha nem jól szóltak hozzá, akkor is tudott viselkedni. Ilyenkor barátságosan mosolyogva visszakérdezett. Bár ma is ezt tenné, hiszen még csak 84 éves lenne. 
Kiss Szidónia tanítóra, zászlóanyára, kedvenc kistanítványa dr. Tóth Lajos gasztroenterológus. osztályvezető főorvos, FÉBE-tag Mosonmagyaróvárról írt visszaemlékezést. Családi elfoglaltsága miatt nem tud velünk lenni, így az írásban elküldött emlékezését Czeglédi Dóra a IV. Béla Katolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese olvassa fel.
Szidi nénivel a mi közös történetünk 50 éve, 1972 szeptember elején kezdődött. Ő volt az elsős, majd a másodikos tanító nénim. Az akkori időkről a konkrét élményeim már megfakultak, de a benyomások még megmaradtak
Közös munkánkat az akkor általam csak Kastély iskolának ismert épületben – most Papkastélyban – kezdtük és töltöttünk ott egy évet, mert abban az évben -1972-ben - négy első osztály is indult. Az valószínű, hogy Szidi néninek, mint tanítónak a munkahelyi körülményeket tekintve ez a hely nem volt a minden helyek legjobbika, de ezt mi biztos, hogy nem vettük észre. Én élveztem, mert hozzánk közel volt és itt csak mi – az akkori I. D osztály voltunk. Hogy Szidi néni hogyan csinálta, azt nem tudom, de semmilyen rossz emlékem nincs az iskolakezdésemről vagy arról, hogy esetleg reggel ne lett volna kedvem iskolába menni.
A II. osztály már az általam csak Régi Iskolának (Kisiskola) ismert épületben folytatódott, egy osztályösszevonás után már II. C- ként. Azt tudom mondani, hogy innen sincsenek rossz élményeim, persze biztos volt olyan, amikor nem minden úgy alakult, ahogy én szerettem volna, de ez már a múlt ködébe vész.
Nem úgy, mint egy osztálykirándulási élmény, amelynek képeit még most is magam elé tudom idézni. II. osztályban május végén, talán már június elején lehetett, hogy az egész osztály kirándulni indult a „Nagyerdőbe” – a Zagyván túli erdőbe. Jól éreztük magunkat, Csörsz árkát kerestük és egész biztos vagyok benne, hogy meg is találtuk (habár, mai fejjel lehet, hogy egy szabályozás előtt Zagyva ág lehetett, de abban meg nincs semmi érdekes). Persze fociztunk is és felszabadultak voltunk. De hát minden jónak vége szakad egyszer és Szidi néni szólt, hogy vége a kirándulásnak, menni kell haza. Öt fiú – köztük én is - úgy döntött, hogy még ennek nincs itt az ideje, így nemes egyszerűséggel lefeküdtünk a magas fűbe és semmilyen hívásra nem válaszoltunk. Egy idő múlva ketten közülünk „megtörtek” és a távolodó osztály után futottak. Hárman viszont kitartottunk, amig az osztálytársaink elmentek. Igy utólag, már három fiú apjaként, sőt többszörös nagyapaként belegondolva, Szidi néninek elég nagy lélekjelenléte volt és a gyermeki lélek bugyrainak mély ismerete is kellett, hogy kint hagyjon bennünket a „rengetegben” szinte biztosan tudva, hogy egy fél óra múlva úgyis hazaindulunk, és így is lett!
Miután mindenki elment, már nem is volt olyan jó ötlet kint lenni, így mi is elindultunk haza. A hazafelé vivő utunk persze az iskola mellett vitt el és Szidi néni az iskola ablakából figyelte az utat, hogy mikor jelenünk meg és ki is szólt nekünk, hogy siessünk haza, mert nemsokára Ő is ott lesz, tájékoztatni a szüleinket. Őszintén szólva azt már nem tudom, hogy tényleg eljött-e hozzánk.
Perszer már az ígéret is elég volt ahhoz, hogy otthon mindenről beszámoljak. Az biztos, hogy édesanyám nem dicsért meg.
Hogy Szidi néni a szakmájának minden részletét magas szinten művelő tanitó volt-e, azt nem tudom, sem kisgyermekként, de felnőttként, - pláne így 50 év távlatából - sem tudom megítélni, mert nem értek hozzá.
Az biztos, hogy megvolt benne az a gyerekek szeretetének, a türelemnek, a szükséges szigornak az a megfelelő elegye, amely jó tanítóvá tette.
Hogy Szidi néni segített-e jobb emberré válnom, azt csak remélhetem, de hogy egy kis gyereknek az iskolakezdés rögös útján segített egész simán elindulni, az egészen bizonyos!
Tehet egy nagybetűs TANÍTÓ ennél többet?
A bronzlapokon eddig két óvónő szerepel, nevük most eggyel bővül. Szakaliné Hesz Katalin óvónő, Juhász Sándorné Margó óvó nénire, mint kolléga emlékezett.
Munkája során, Ő mindig precíz és pontos volt a sok-sok év alatt, minden napon. A gyerekek között szeretetteljes légkört alakított ki és következetes volt, ami létfontosságú egy gyermek számára, hogy eligazodjon a nagyvilágban és biztonságban érezze magát. Ő minden gyereket egyformán szeretett és kezelt, fontos volt neki, hogy jól érezzék magukat az óvodában, miközben derűs rend uralkodott a csoportszobában. A lányok példaképnek tekintették, a pályaválasztás idején megfordult több, volt ovisnak a fejében, hogy őmiatta az óvónő pályát válassza. A szülők tisztelték a kedves, vidám, határozott óvónénit és teljesítették kéréseit, megfogadták tanácsait, ma is nosztalgiával emlegetik Őt.
Milyen volt munkatársként? Mi, pályakezdők – akik egymás után, többen kerültünk a kinti oviba – felnéztünk rá. Kedves és határozott volt, nehéz kialakítani és tartani a munka során, erre születni kell! Mindenben mellettünk állt, segített, támogatott minket, ugyanakkor nyitott volt az újra is és kíváncsi volt a véleményünkre. A pedagógiai, módszertani segítségen kívül, kaptunk tőle főzési, sütési, egyéb háziasszonyi, hasznos tanácsokat, hiszen Ő maga remek háziasszony is volt. A ruházata mindig ízléses volt, a frizurája rendezett. Példakép volt nekünk is. Gyöngybetűkkel írt, nyugdíjba vonulása után, ránk hagyományozta egy füzetben összegyűjtött, szép írásával lejegyzett, gyermekirodalmi alkotásokat. Első munkatársunk volt, aki a közösségünkből elment, ami számunkra hihetetlen és megrendítő volt.
Kedvenc meséje a Hétszínvirág volt. A mese, kis betét versével adózok emlékének: „ Szivem szirma szeretlek, / Szállj nyugatról keletnek, / északról meg dél felé, / szállj el, szállj el százfelé! / Földet, ha érsz kis szirom / legyen úgy, mint akarom, / tedd meg nekem, szépen kérlek!
Tóth Tibor
Fotó: Városi Értéktár
1./ Kurunczi Sándor
2./ Kiss Szidónia
3./ Juhász Sándorné
