Kőnig György családja a szegényebb zsidó kereskedőcsaládok közé tartozott. Kőnig György 1921. szeptember 2-án Szentlőrinckátán született. Szülei: Kőnig Mihály (1888–1930) és Blau Mária (1900–1944). Testvére, Kőnig Sándor már Jászfényszarun született 1926. április 5-én. A család minden bizonnyal 1921 és 1926 között települt át a szomszédos községből Jászfényszarura. Kőnig (Kuti) György visszaemlékezésében több esetben szülőhelyeként Jászfényszarut említette, hiszen kisgyermekként már emlékképei is csak ide kötődtek.

   Dr. Kuti György 1950-től 1990-ig képviselte Jászfényszarut a Szolnok Megyei Tanácsban, segítve a település fejlesztését, a várossá válás előkészítését. Jászfényszaruért, az itt élőkért tett múlhatatlan érdemeiért 2014. augusztus 19-én posztumusz Díszpolgári címben részesült, melyet három gyermeke: Katalin, György és Mária vett át.

   Életútját Tóth Tibor korabeli dokumentumok és interjúk alapján összeállította, és „Egy nemmindennapi túléléstörténet” címmel megjelent a 2014. évi Jászsági Évkönyv Örökségünk fejezetében, a 351–362. oldalakon. A történet a Mi újság Fényszarun? ANNO sorozatában fotókkal gazdagon illusztrálva folytatásokban 2014 decembere és 2015 májusa között is olvasható volt.
   Talán leghitelesebben ismerhetjük meg jellemét, Jászfényszaruhoz való kötődését, ha egy iskolatársa 2011-ben írt írását ismerjük meg. Több idős, elszármazott jászfényszaruit kértem fel különböző témákban (Trianoni régi emléktábla, tanyavilág, a zsidóság) visszaemlékezésre.
   Dr. László Kálmán (1920–2015), a FÉBE alapító tagja, aki szintén az idén lenne 100 éves, másfél gépelt oldalon szólt dr. Kuti Györgyről.
   Előszöra 90 éves dr. László Kálmán nyugdíjas jogász önvallomásából idézek egy részletet, mely megjelent 2010-ben a hatvani Kalendáriumban:
   „1920. december 11-én születtem Jászfényszarun, a XIX–XX. század fordulóján épített vertfalú, nádfedeles, szürke ámbitusos, békés nyugalmat árasztó házikóban, ami 5 kilométerre volt a templomtól, az iskolától. Apám kis csizmát vásárolt a csizmadia barátjától, hogy a hófúvásos dűlőutakon vagy a lagymatag tavaszi olvadáskor a kis cipőm ne merüljön el a taposatlan, járatlan útszéleken. Mert az utat napi feladatként gyalog kellett megtennem az iskoláig, hogy ennek sikeres elvégzése után beiratkozhassam a jászberényi József Nádor Reálgimnáziumba. Ide már vonattal jártam be a pusztamonostori vasútállomásról, ami ugyancsak 5 kilométerre volt otthonról. Ezt az utat már kerékpárral tettem meg a homokbuckás, meredek dombokon. Mivel a vonat reggel 7-kor indult, legkésőbb hajnal 5-kor már felcsörömpölt a vekkeróra. Visszaemlékezve a sokszor zimankós, csikorgós hideg téli hajnalokra, küzdelmes, de általam elfogadott, természetes életszakasza volt ez serdülő éveimnek. Mielőtt valakinek megesne a szíve nehéz sorsú gyermekkoromon, kérem, hogy ne tegye, mert ezt az életsorsot magam választottam, önként és örömmel teljesítettem. Az életem természetes, sőt, kiváltságos része volt, mert más hasonló sorsú, tanyasi gyerekek szülei még ezt a lehetőséget sem tudták megteremteni gyermekeiknek. Mondhatni életem legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb korszakának ezeket a diákéveket tekintem, ami városi élményekkel, diákcsínyekkel gazdagított, kitartó, szívós munkára nevelt, másokat felülmúló akadályok leküzdésére buzdított.
   A gimnázium utolsó két évét már a hatvani Klebelsberg Kunó Reálgimnáziumban végeztem bentlakóként a hatvani diákinternátusban, ahol a lélekben oly gazdag, gondoskodó szeretetével körülvett, felnőttként pedig igaz barátjává fogadott dr. Ignáczy Béla tanárom, aki érzelmeivel gazdagított és nevelt. Tudásomat megalapozva, 1940-ben leérettségizve nyertem felvételt Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára, amelyet 1944-ben fejeztem be.
   Az egyetemi tanulmányaimra tekintettel a katonai szolgálat alól felmentést kaptam 1944 őszéig, ekkor behívtak a Szálasi-hadseregbe, de onnan két hét után trükkel hazajöttem, és utána már nem mentem vissza. Kerestek ugyan, de nem találtak.
   A II. világháború után a jogi pályán nem volt ajánlatos elhelyezkedni, ezért 1948-tól tíz évig a Hatvani Cukorgyárban pénzügyi vezetőként tevékenykedtem. Megelőző életszakaszomban több mindennel foglalkoztam. Voltam internátusi prefektus, kis- és nagykereskedő, zöldség- és gyümölcstermelő, úr és paraszt, de mindig szorgalmas munkása a sorsnak, mert munka nélkül megélni nem lehet, és nem is érdemes.
   A helyzet konszolidálódása után, 1959-ben nyertem felvételt a Hatvani Járásbíróságra, ahol bírói-ügyvédi, ügyészi szakvizsga letétele után járásbíróként tevékenykedtem. 1967-ben a Mátraaljai Szénbányák jogi osztályvezetői állását megpályáztam, és ott dolgoztam 1981-ig, nyugdíjazásomig.”
   „Emlékezés Kuti Gyurira:
   80 év telt el azóta, hogy együtt jártunk iskolába. Én a második padban ültem, ő előttem az első padban Gyila Barnával, a főjegyző fiával. Velünk járt még Basa Jóska, Dávid Miklós, Nádudvari Dezső, Dobák Laci, Győri Tóni, Molnár Imre és még 37-en, szerényen meghúzódva a megviselt padokban, figyelmesen hallgatva Nóge Gyula napi intelmeit.
   Együttérző, együtt élő kispajtások voltunk, lelkesen énekeltük együtt: Szép vagy Magyarország, szebb, mint a nagyvilág!
   Kuti Gyuri, aki akkor még König Gyuri volt, öntudatosan szerény viselkedésű, átlagos szorgalmú, öreg fejjel megítélhetően már akkor is határozott, célratörő kisfiú volt, de velünk, akárcsak parasztsorsú vagy iparos származású társaival együttérző, pajtáskodó gyerek volt.
   Szüleinek rőfös üzletük volt a községi nagyvendéglővel szemben. Életvitelükben, baráti körükben azonosultak, egybeolvadtak környezetükkel, a falu népével. Édesapját az én apám is barátjának tekintette és apámat ő is barátjának fogadta el.
   Én 1932-ben gimnáziumba kerültem, Gyuri a Jászberényi Polgári Középiskolába iratkozott be, de mint bejárós tanulók, a vonaton naponta találkoztunk.
   Gyuri génjeiben, öröklött képességeiben volt azonban valami közösségépítő, a falusi életminőséget építő, kultúrateremtő képesség, ami növekvő diák korában is már arra ösztönözte, hogy vele egykorú fiatal fiúkból és leányokból műkedvelő színtársulatot szervezzen, és nagy érdeklődéssel kísért előadásokon szórakoztassák téli estéken a falu népét. Én is részt vettem nézőként ilyen előadásokon, ahol olyan nagy volt az érdeklődés, hogy alig fértünk be az összenyitott iskolaterembe, ahol megrendezték.
   Bizsergő áhítattal és tisztelettel emlékszem vissza ezekre a kései gyerekkori műkedvelő estékre, amit önszorgalomból, nagy hozzáértéssel és nagy szeretettel tanítottak be népi írók, Mikszáth- és Móricz-művekből valamennyiünk szórakoztatására és nevelésére.
   Ezeknek az értékes fiatalkori Kuti Gyuri és Girtler Pista által szervezett, áldozatkész, gondos munkával felépített irodalmi esteknek kései, továbbfejlesztett, de azokból az időkből táplálkozó, örökletes utódainak tekinthetők ezek a mostanság megrendezésre kerülő, művészi színvonalú kultúrnapok és irodalmi estek.
   Ahogy visszaidézem múltunkat, tulajdonképpen csak ketten végeztünk az osztályból egyetemet. Én már 1944-ben ledoktoráltam, Gyuri később ébredő volt, felnőttkorban, az ötvenes években szánta rá magát a tudományos fokozatra.
   Habár nagyvárosba került, a megye egyik első embere lett, szülőfalujához kötötte lelke, érzésvilága és ezt az őszinte ragaszkodást örökítette át apja a fiára. Gyuri apró léptekkel haladt előre. Először kistisztviselő volt a Járási hivatalban és a töretlen szorgalma, közösségépítő szelleme és a helyzethez mindig alkalmazkodni tudó képessége miatt tudott felemelkedni a megye egyik első emberévé.
   Ezekben az években már csak a híre jutott el hozzám, de mindig hitelesen értesültem arról, hogy hivatalos intézkedéseinek rangsorában kivételes helyet foglal el szülőfaluja, Jászfényszaru, azzal a céllal, hogy a községből város legyen. Az akkori falu már akkor is megfelelően közművesített, küllemében tekintélyes, kultúrájában vonzó, iparosodásában másokat felülmúló volt. Idetelepült Közép-Európa legnagyobb Kalapgyára, megszűnése után a budapesti Orion gyáregysége, és ez lett az alapja a Samsungnak.
   Az ő szívében a falubéli parasztember, ha ügyes-bajos dolga, életsorsa odavetette, mindig otthonra talált, és szívélyes bánásmódot élvezett. Innen választott házastársat is, Ágoston Marikát.
Hogy mennyire szívén viselte szülőfaluja sorsát, hűen bizonyítja, hogy 1944-ben, amikor elvonultak a gránáttépte, viharos napok, az ágyúdörgések, a harcoktól elvadult német, illetve orosz katonák és kibújtunk rejtekhelyeinkről, a bunkerból, Kuti Gyurit odahívta a falu élére a lelkiismerete, a sorsa, hogy a volt csendőrlaktanya épületében a falu polgáraiból őrséget szervezzen Girtler Pistával, a védtelen asszonyok és lányok védelmére, főleg esti és éjszakai órákra, a kóbor katonák és tolvajok elleni fellépésként.
   Nappalra közigazgatási hivatalnak beillő fogadóórát tartottak, hivatali rendben fogadták az embereket, hivatalos pecsétes igazolásokat adtak a polgároknak, feladattal ellátva, és mint hivatalos elöljárók, rendelkeztek és utasításokat adtak. Ehhez feltehetően a helyi orosz parancsnokság hozzájárulását is megszerezték, akik ezt az ő szolgálatuk kiegészítésének, segítségüknek tekintették.
   Én ezekben a hónapokban a községben éltem, és bizonyítani tudom, hogy komoly tekintélynek örvendhettek.
   Ez az önkéntes, ingyenes munkájuk is nagy segítséget jelentett a község lakosságának. Kuti Gyuri barátom, pajtásom és osztálytársam nem csak a megyei tanács végrehajtó bizottság titkára volt, hanem a szülőfaluja sorsának hordozója és építője, akinek gyorsabban vert a szíve, ha ezt a szót - „Jászfényszaru” - meghallotta, és szívbéli öröme telt abban, ha szülőfaluja érdekében valami jót tehetett.
   Nyugdíjba vonulása, majd később halála nagy veszteség volt.

   2011. január dr. László Kálmán osztálytársad”
   A Fényszaruiak Baráti Egyesülete alapító tagjának tiszteletére postai Emlék- és Díszítőbélyeget jelentetett meg születésének 100 éves évfordulója kapcsán, melyet Kuti György élő leszármazottai is megkaptak.
Tóth Tibor

Fotó:

1./ Kőnig György 21 évesen 1942-ben
2./ dr. László Kálmán lakásán 90. születésnapja alkalmából a FÉBE köszöntése kapcsán készült Fotó: Tóth Tibor
3./ dr. Kuti György szolnoki Ságvári körúti 75 m2  lakásán (korábban tanácsi bérlakás) 1992. március 3-én történt meglátogatása és riport kapcsán készült fénykép Fotó: Sugár Istvánné Városi Értéktár fotóarchívumából
4./ dr. Kuti György szolnoki lakásán 1992. március 3-án Győriné dr. Czeglédi Márta és Kuti Györgyné Ágoston Mária beszélgetés közben Fotó: Sugár Istvánné Városi Értéktár fotó archívumából
5./ dr. Kuti György postai emlékbélyeg