Szakmát tanulni nemcsak iskolában lehet, sőt még a 8 általánost sem kell ehhez elvégezni, ám kellenek a szakma elsajátításához az ügyes kezű, hozzáértő mesteremberek, akik mellett gyakran ott vagy, figyeled, mit és hogyan csinálnak. És ha tanulni akarsz valami érdekeset, kellő érdeklődésed is van, meg tetszik az a munka, akkor az okos szakember meglátja benned az akaratot és szép lassan lépésről-lépésre bevezet abba a tudásba és gyakorlatba, amit ő már évtizedek óta művel. Így lettem gyerekként, általános iskolásként bádogos inas. De hogyan is kezdődött ez?
Anyai nagymamám, Dobák mama 1963-ban eladta a Homok tanyát és vett egy házat a Kiss Ernő utcában, én akkor 9 éves voltam. Ma is áll az aranyos kis ház, az iskolai szünetekben gyakran nála voltam, sőt a nyári vakációk idején is sok időt töltöttem ott. Nagymama nagyon jó döntést hozott, amikor ezt a házat vette, mert házától talán 50 méterre az utca Y-ágra vált, ahol Riesz Pali bácsi bádogos műhelye volt. Pali bácsié volt a ház, az egyik szobáját alakította át munkahellyé. Ketten vitték az ipart, Veres Imre bácsi mindig a műhelyben dolgozott, Pali bácsi volt az, aki az elkészített és az épületekre kerülő bádogtermékeket, csatornákat, kémény és ablakszegélyeket, párkányokat fel is szerelte. De csináltak, gyártottak, javítottak ők minden mást is, amit a ’60-as években a háztartásokban használtak és vaslemezből vagy horganyzott lemezből előállítható volt. Csak néhány ezekből: tökgyalu, tölcsér, tepsi, szeneslapát, locsolókanna, liba/kacsa tömő, nokedli meg pogácsa-szaggató. A környékről sokan oda jártak, ha valami elromlott és meg kellett javítani: „Palikám, cinezd meg már a rocskámat, lett rajta egy lyuk” – mondta Bözsi néni. És: „Imikén, letört a kedvenc pogácsa-szaggatóm füle, meg kellene forrasztani” – panaszkodott Panni ángyi.
Gyerekként nekem nagyon tetszett a műhely élete, gyakran ott üldögéltem a lócán és néztem a két mester munkáját. Középütt égett a faszenes kis kályha, benne a két hatalmas vörösréz fejű forrasztópákákkal, maga ez a látvány is különleges élmény volt a szemnek. De a lemezvágás, a hajlítás, a falcolás, a korcolás, a peremezés, szegecselés szerszámai és gépei is rendkívül érdekesek voltak egy 10 év körüli gyereknek. Meg persze az a szag is egyedi volt, amikor Pali és Imre bácsi hozzáfogott a forrasztáshoz, sistergett a tisztító folyadék, az oldott sósav és párolgott a szalmiáksó. Nagyon szép volt az a látvány, amikor a forrasztóón végig folyt két horganyzott lemez fedésénél. Tetszett az a művelet, ahogyan a fazékon a lyukat először egy szegeccsel zárták le, majd forrasztással fedték be, hogy többé ne folyjék ki belőle a víz.
Gyakran naphosszat voltam a műhelyben, csak ebédelni szaladtam haza nagymamához. Így aztán Pali és Imre bácsi szép lassan mindent megmutatott nekem a szakma fogásaiból, és be is vontak az egyszerűbb munkákba. Először a fakalapáccsal, a lemezhajlítással meg a kisebb szerszámokkal ismerkedtem meg, aztán jött a szegecselés, még később a kézi lemezolló, ha szabni kellett a horganyzott lemezt. A nagy lemezvágóhoz nem engedtek, csak ők dolgoztak azon, ha táblákat kellett szabni. De a peremezőgépet rám bízták, főleg a kisebb munkáknál, főleg amikor a csatorna sarokhoz a díszítést kellett megcsinálni. Már sok mindent tudtam, és nagyon vártam, hogy a tüzes forrasztásba is bevonjanak. 12 éves voltam, amikor eljött ennek is az ideje, először persze kisebb dolgokról, javításokról volt szó. Megtanultam ezt is, sőt később már a nagyobb forrasztásokat, csatorna-toldásokat, fedéseket is engedték cinezni. Persze szemük mindig rajtam volt, hogy jól menjenek a dolgok, különösen akkor, ha a nagy és tüzes pákákkal kellett dolgozni. Nagyon megszerettem ezt a bádogos munkát gyerekként, leginkább magáért az alkotásért és az eredményért: hogyan lesz például a tábla lemezből ablakpárkány, csatornacső vagy pogácsa-szaggató. Túlzás nélkül, most már nagypapaként is mondhatom, hogy megtanultam a két mestertől a bádogos szakmát. Nem is tudnék mondani olyan munkafolyamatot, fogást, amit ne mutattak volna meg nekem. És nem tankönyvből tanított a két mester, hanem szakmaszeretetből, hozzáértésből, kifinomult gyakorlatból. Ezért később, felnőttként nem okoz gondot, ha csatornát kell csinálnom, felszerelnem, esetleg pótolnom, javítanom, vagy ha valamit forrasztással kell megoldani. Beszereztem kicsi műhelyembe a legfontosabb bádogos szerszámokat is, a lemezolló és a forrasztópáka lett a kedvencem ezekből.
De ennek a Kiss Ernő utcai Y útelágazásnak, Pali és Imre bácsi mindig nyitott ajtójú bádogos műhelyének volt egy máig emlékezetes különlegessége és talán üzenete is, ami nekem gyerekként nagyon tetszett. Ugyanis bele láttam és hallgattam a ’60-as évek életébe: egyfajta találkozó és közösségi hely is volt a környékbeli lakóknak. Itt állt meg a postás, amikor hozta a leveleket és a különféle újságokat, Klári néni meg Vendel bácsi itt mesélte el, hogyan hízik a malacka, mikor lesz a kacsator, kapott-e esőt a kukorica a határban, mennyi lesz a tsz-től a fejadag. Tanácsokért is be lehetett lépni a műhelybe és a mindennapok örömét és bánatát is elmondhatták itt egymásnak az ismerősök.
Így lettem gyerekként a szakma minden fortélyát megtanuló bádogos inas, köszönöm Pali bácsi, Imre bácsi!
dr. Palla Gábor
Fotó: dr. Palla Gábor
Bádogos szerszámok
VKTSZ-tabló 1956. 5 sor baloldalt 1 kép: Reisz Pál, 2 kép: Veres Imre
