Nem nagyon tudom elképzelni, hogy manapság egy felső tagozatos gyerek a barátjával összefogva elmenjen a nyári vakáció idején egy agrárcéghez, farmhoz, kisgazdasághoz, hogy egy kis zsebpénzt keressen fagyira vagy Tibi csokira. Zoli barátommal mi így tettünk lakóhelyünkön, Pestszentimrén. A település szélén, a szántón a ’60-as években a helyi termelőszövetkezet gazdálkodott, borsót vetettek a földbe és sok kéz kellett a borsószedés idején. Iskolások is mehettek, mi 12 éves nagy gyerekek voltunk, el is szegődtünk a tsz-be. Egy vagy két heti időszakra gondoltunk, amikor munkába álltunk. És miután Kovács tanár úrtól már korábban megtanultuk, milyen növény a borsó, mekkorára nőnek a csövek, mikor szedhető le, a tsz-művezetőnek az első napon talán öt percébe sem telt, hogy még néhány dolgot elmagyarázzon a szedésről. Így gyorsan megkaptuk a borsó-sorainkat, jó hangulatban fogtunk a munkához. Gyűltek is a csövek a vesszőkosárba, de dél felé, amikor a Nap melege egyre erősödött, a kezdeti lendületünk lassulni kezdett.
Túlestünk az első napon, lemérték a borsó súlyát, ki is fizették a kilóárat, megvolt munkánk gyümölcse, a kicsi zsebpénz. A második nap is jól indult, de hamar lelassultunk és nem nagyon telt a kosarunk, a nap végén kevesebb lett a fizetségünk, mint előzőleg. No, majd a harmadik napon belehúzunk, biztattuk egymást, de gyorsan beláttuk, hogy még kevesebbet fogunk kapni. Így szégyenszemre a harmadik nap végén feladtuk a fáradságos munkát, a kicsi zsebpénznek is gyorsan nyakára vágtunk, vettünk fagyit és a csoki is pár nap alatt elfogyott. De megtapasztaltuk, milyen is tsz-ben dolgozni, és belénk ívódott, hogy amikor a finom borsólevest kanalazzuk, annak bizony fáradságos munka az előzménye.
Második tsz-élményem Fényszaruhoz és Dobák nagymamámhoz kötődik. A borsószedés után egy évvel a nyári szünetben nagymamánál nyaraltam egy hónapig. Ő a Szabadság tsz-ben dolgozott, az akkori munkarend szerint 10 asszony és egy kocsis ember lovával alkotta a munkacsapatot. És én úgy nyaraltam, hogy a mamával mentem minden nap a tsz-földekre reggeltől délutánig. A csapat főleg paprikával, paradicsommal, kukoricával foglalatoskodott, több helyen, a Lóúsztatóhoz közel, az Almási út melletti földeknél, de a Róka-lyukak meg az Öreg-szőlő környékén is, sőt a Szappancsíknál is voltak kijelölt földek. 13 éves gyerekként nagyon jól teltek a nyaralás napjai, beletanultam a szántóföldi gazdálkodás csínjába-bínjába, főleg azért, mert szinte észrevétlenül, de bele vonódtam a csapat munkájába: segítettem a ládába üríteni a paprikával, paradicsommal teli kosarakat, számolgatni, rakosgatni a ládákat. És amikor meglett a rakat, akkor Vendel bácsival felpakoltuk lovaskocsijára és irány a vasútállomás, ahová a paprikát vittük. Máskor meg a település szélén lévő Faggató volt a cél, oda a paradicsomot szállítottuk, az akkor virágkorát élő Hatvani Konzervgyár leányüzeme volt a Faggató, itt készítették elő konzerválásra a hatalmas, lédús, édes paradicsomokat.
A sokféle mezei mezőgazdasági munkákból azon a nyáron talán a legizgalmasabb élményem az export-paradicsomhoz kötődött. Már-már feledésbe merül, hogyan is volt a hatvanas években az akkori szocialista tábor együttműködése, munkamegosztása, élete, ami mára már szinte történelmi emlékké vált. Csikós elvtárs, vagy inkább úr, a tsz-elnök feladatul kapta az akkori megmondó elvtársaktól, hogy a Szovjetunió dolgos népét magyar paradicsommal kell ellátni, mert ott az nem terem meg. Így nagymama tsz-csapata szorgoskodott e feladat teljesítésén. De hogyan kerüljön Tatjana és Vologya asztalára a paradicsom? Ezek voltak a kellékek: kicsi, alacsony exportláda, a láda szélére ragasztott papírcsík, amin mosolyog a piros paradicsom. Feltétel volt, hogy a paradicsom akkor legyen piros, amikor Kijevbe vagy Moszkvába ér a vonattal. Így beleszámolva a 6-7 napos zakatolást, szalmasárga színben kellett leszedni az éppen érésnek indult paradicsomot. És lehetőleg egyforma nagyságúak kellettek a ládába, egy sorba rakosgatva. Hogy milyen íze volt fogyasztáskor a vagonokban utóérett, pirossá lett paradicsomoknak, nem tudom, de biztosan örültek neki a szovjetek, mert legalább az ottani boltokban hozzá lehetett jutni. No, ez igazán nekem való feladat volt, a csapat megbízott, hogy készítsem elő a ládákat, ragasszam oldalukra a papírcsíkot, aztán rakosgassam szépen sorba a szalmasárga színű paradicsomokat. Nem volt könnyű az asszonyok munkája sem, mert a főagronómus gyakran jött és szigorúan ellenőrizte, hogy a szalmasárga szín tényleg szalmasárga-e és egyformák-e a paradicsomok a ládában, meg hogy a ráragasztott papírcsík elvágólag és párhuzamos-e a láda szélével. Ma is aranyos emlékem ez az exportparadicsom sráckoromból. Ám, bár megszűntek ugyan a tsz-ek, de az export-paradicsom ma is él, picit másképpen, mert változtak a módszerek. Pár éve Békés megyében egy termálvizet hasznosító paradicsom-üvegházban jártam pont akkor, amikor a targonca pakolta paradicsomos ládákkal a Svájcba induló kamiont. De nem szalmasárga paradicsomok voltak a ládában, hanem szinte zöldek, mondták, semmi gond, be vannak fújva vegyszerrel és másnapra, érkezéskor már vadító pirosak lesznek a paradicsomok Elza és Bruno boltjában.
Felejthetetlen élményem volt az is, hogy nemcsak munka volt a tsz-csapatban, hanem a csapat asszonyai által ebédre hozott finomságok körbe-kóstolása is: többek mellett Rózsi néni finom tökkápusztája (tökfőzelék, de ő így hívta) fasírttal, aztán Manci néni gölődin (gombóc) levese vagy Bözsi néni mesés almáspitéje borízű almából. De Vendel bácsi sem akart kimaradni a kínálásból, hozott nekem egy jó darabot tízóraira házi kolbászából. És mond meg kedves Olvasó, mikor ettél utoljára finom, sózott, érett házisonkát friss fürtös uborkával, házi kenyérrel? Mert amikor az Öreg-szőlőnél a kukoricát kapáltuk, ez volt az egyik napon az ebédem. Ez az íz-élmény máig megvan, de sajnos olyan sonkához már nem tudok hozzájutni.
Kép és szöveg: dr. Palla Gábor
