Bár e lapok hasábjain párszor már érintettük e témát, de teljességeben még nem jelent meg a mostanihoz hasonló összefoglaló az egykori Nagymalmunk történetéről. Lássuk tehát dióhéjban, mit tudunk a keletkezéséről, fennállásáról.
Az egykori Nagymalom (másnéven: Ballagó-malom, Felső-malom, Gergely-malom, Halmos-malom, Márkus-malom) a Szabadság u. 34 (a mai 46. szám) alatt állt, falaiból mára semmi nem maradt. Egykor háromszobás lakóház tartozott hozzá. A malom gőzhajtású volt, füstjét hatalmas-magas, hengeres kémény vezette el, amely a mai Kozma és Gólya utácák sarkán állt. Az elnevezés kapcsán, hogy miért is Nagymalom? „Nagymalomnak hítták. Mert nagyobb volt, mint a Kiss János alvégi malma.” (RP. 1909.) „Híjják még Fölsőmalomnak is mer’ a Fölvégbe’ van.” (JI. 1902.). A többi elnevezése a mindenkori tulajdonsokra utal.
A gőzgéppel működtetett malom legrégebbi múltját részben sajnos máig homály fedi. A visszaemlékezések szerint 1890-ben Ballagó Béla (ragadványnevén: ’Vak Ballagó’) építette, aki a településen írnokként is tevékenykedett, de a malom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: „Nagymalom az mindig veszteséges vó’t, amíg a Vak Ballagóé vó’t. Mert nem tudott a mázsás lopni, hogy kell mérni.” (MM. 1930) A malomkert „a Rékasi porta, a Bodag Menyhárt Antal, a Cziglégyi Paja, meg a Jánosi Laci háza helyén vó’t.” (MI. 1907.)
Ballagótól az I világháború során, 1916-ban (máshol 1905-ben) vette meg Gergely Emánuel (Émány), aki sok más betelepülő családfőhöz hasonlóan árokszállási születésű volt. A dédunoka, Gergely Gábor így emlékezik: „Én a kéményre emlékszem a malomból, az nagy volt. A malom a Gólya utcára ment ki, volt ott artézi kút, az is a malomhoz tartozott, a gőzhöz kellett. A fal meg van a temetővel szemben, az volt a malom kerítése, behatárolva a Menyhárték portájáig.” (GG) A malom udvarában lévő ártézi kutat a malom építése idején, legkésőbb a tízes években fúrták, és mivel a malom udvara nyitva állt, az utcáról bárki bejöhetett vizet venni.
A malom Gergely Emánuelről meglehetősen bonyolult családi úton keresztül annak Jusztina nevű lányára (férjezett nevén Csányi Istvánné) szállt. Válása után Jusztina hozzáment a zsidó származású dr. Wéber János hatvani illetőségű, de péceli születésű (*1881) ügyvédhez; a malmot ők vitték tovább 1930-tól. A korabeli molnárjegyzék szerint Wéber János Lajosmalomi üzem- és üzlet vez. 1898-ban szabadult fel mint molnársegéd, s B.pesten és Albertirsán működött. 1906-tól Nagykátán malmot és 700 hold földet bérelt. 1914-ben Diesel-motoros malmot építtetett s azt 1920-ban 150 HP gőzgéppel szerelte fel. 1922-ben megépítette saját költségén Nagykátán a vill. művet. Tápiószentmártonban vízi-motoros malma és kocsigyára volt. 1930 óta a leánya által bérelt malomüzem- és üzlet vezetője.” (Molnárok Lapja c. lap). A malom ekkoriban (1930-as évek eleje) tulajdonjogilag még egészében véve Gergely Emánuelé volt, de tőle Wéberék Ilona nevű lánya (Gergely Emánuel unokája, férjezett nevén Borbás Józsefné) bérelte; az üzemben tartást és vállalkozást pedig gyakorlatilag a családfő, azaz Ilona atyja, Wéber János működtette és vezette.
Nem tudni mikor, de valahogy a ’30-as évek közepétől Gergelyék a malmot fele tulajdonban eladták Halmos Ödön (született Grünbaum Ödön; Vécs, 1883) jászfényszarusi állatorvosnak (a másik fél marad a Gergelyek-Wéberek birtokában), de a bérlők nem változtak, egy darabig legalábbis. Ekkortól emlegetik a malmot a korabeli források hol Halmos-malomként, hol pedig Gergely-malomként. Halmos igyekezett fejlesztéseket véghez vinni, így 1937 októberében lecserélte az őrlőművet meghajtó 60 lóerős, Schrantz márkájú, kondenzátoros gőzgépet egy 100 lóerős erőforrásra. Az üzem nem mehetett rosszul, hiszen Halmos még ugyanez évben budapesti lerakatot bérlet, hogy ott helyezhesse el az előállított liszt egy részét. 1937 novemberében Wéberék felmondták a bérlést, Halmos pedig új bérlőket keresett a „14-járatú, műút melletti gőzmalom működtetésére” (Molnárok Lapja c. lap), amely ekkor a község egyedüli búzamalmaként működött.
Valahogy mégsem jöhetett be teljesen Halmos számítása, mert a malom ráeső felét 1937. dec. 23-án (máshol: 1938. január 1-én) a malomhoz tartozó lakóházzal együtt 18 000 pengőért eladta a helybeli Márkus Pálnak. Márkus Pál széleskörű érdeklődéssel rendelkező, újító gondolkozású, vállalkozó szellemű és tettvágyó szülötte volt Jászfényszarunak. Foglakozott gépészettel, csépléssel, és a ’30-as évek elejétől már olajütéssel is, igen sikeres, községszerte elismert vállalkozó volt. A malom másik fele egy darabig még Halmos tulajdonában volt, aki annak működtetését 1938 áprilisában bérbe adta Mészáros László jobbágyi molnármesternek, aki a „malmot átszerelteti és annak befejezése után üzembe helyezi” (Molnárok Lapja c. lap). Halmosék (és a Grünbaum család) sajnos azonban már egészen biztos nem élvezhették az üzem előnyét, ugyanis tragikus módon Auschwitzba hurcolták őket, ahonnan soha többé nem térhettek haza. Hivatalosan 1944 júliusában nyilvánították őket „eltűntnek”.
A malom ekképpen „megüresedett” fele Márkus Pálra szállt, vagy ahogy a korabeli adatközlők visszaemlékeztek: „Márkus Pajára meg rámaratt, mint szamárra a fül.” (MM. 1930) A bérlő ismét változott, ezúttal a Márkusok barátja, Varga Ferenc és felesége bérelte felesben, ők azonban hogy-hogy nem, de nem ügyeltek eléggé a szakma szabályira és a „rendőri hatóságok megállapítása szerint hosszabb ideje szabálytalanságok történtek a malomban, jegy nélkül őrölnek és …. zugba árusítják a liszt kilogrammját” (Függetlenség c. lap). A kihágásért a Varga-házaspárt egy évi börtönre ítélték 1943 októberében, a tulajdonosra pedig pénzbírságot róttak ki. Szerencsére a Márkusok ekkor még tovább üzemeltették a malmot, a front közeledte azonban mindent megváltoztatott.
Márkus Pál párját ritkítóan ügyes, kimagasló műszaki érdeklődésű ember volt, így nem meglepő, hogy a településen neki volt az elsők között személyautója is, mégpedig egy 1938-as évjáratú DKW F8-as kisautó. Az aranyos kis járművet a német csapatok a visszavonuláskor – ahogy az annak idején általános volt – elrekvirálták, hogy azt a harci események szolgálatába állítsák. Márkusék az autót leleményes módon visszacsenték a katonai szolgálatból és külterületen elrejtették. Sajnos azonban a német tiszteket sem lehetett becsapni, tudták vagy sejtették, hogy hová került a DKW, ezért „a németek bosszúból a malmot felgyújtották … egy héttel a község felszabadítása előtt” (NJ. 1922), „1944. november 13-án leégett” (RP. 1909.). „A németek összeverték az autót. Akkor a Nagymalmot, a németek teleöntötték a fújtatót benzinnyel, a faanyagot becsiná’ták, hogy a malom az orosznak ne őrő’jön, olyan vó’t mint a híd. Oszt bebenzinezték és belelőttek, leégett, mer’ vó’t vagy húsz vagon vámbúza, ami megégett. Egy rakétát küldtek bele, oszt begyú’t a malom, oszt vége lett” (MM. 1930). A Nagymalmot többet már nem állították helyre, maradványait az ’50-es évek közepe körül bontották el.
Érdekeség még, hogy az egykoron érvényben lévő, 1854-ben létrehozott és 1920-ban módosított házszámozás (nem utcaházszám, hanem a lakóházak folyamatos számozása!) a Felvégben a Nagymalomnál kezdődött (1. szám) és az Alvégben a Kismalomnál – 936. szám – ért véget.
Dr. Kiss Dávid Sándor
források:
- újságcikkek az Arcanum és Hungaricana online adatbázisból
- Kiss József (1924-1989) tanár és helytörténeti kutató gyűjtéséből: Harangozó Imre (*1910); Juhász Imre (*1902); Menyhárt Imre (*1907); Nagy Józsefné (*1923); Rusai Pál (*1909)
- Menyhárt Miklós (*1930)
- Gergely Gábor
- Márkus Józsefné Erzsébet (*1932)
Fotók:
01.: Nagymalom épülete és tőle balra a lakóház (Márkus Éva jóvoltából)
02.: Nagymalom (Varga István fotója; Pethő Ferenc jóvoltából)
