kiss jozsef telepesek 19890001

2018. december 15-én Helytörténeti Konferencia keretén belül emlékezett meg a Fényszaruiak Baráti Egyesülete (FÉBE) és Jászfényszaru városa Kiss József (1924-1989) általános iskolai tanár és helytörténeti kutatónak a község történetének feltárásban és megőrzésében végzett elévülhetetlen kutatómunkájáról. A konferenciát megelőzően a róla elnevezett Helytörténeti Gyűjtemény épülete (Somogyi Béla út 24.) előtt munkásságára az általa kiadott egyik összefoglaló tanulmányának bemutatásán keresztül emlékezett meg a FÉBE Tóth Tibor elnök vezetésével, dr. Kiss Dávid Sándor elnökségi tag rövid előadásában. Az előadásban Kiss József tanár úr élete utolsó napjaiban megjelent, Jászfényszarui telepesek Dunántúlon 1946-1950 című tanulmányának (szerkesztette: Szurmay Ernő, felelős kiadó: Csikós Ferenc; 1989, Szolnok) ismertetése hangzott el a következőképpen.

A tanulmány első passzusa az áttelepülés motívumait mutatja be. A második világháború során és az azt közvetlen követő időszakban jelentős földterületek kerültek parlagra. E tekintetben háromféle okból szabadultak fel földek. A nagybirtokosok java része még a harcok átvonulta előtt nyugatra távozott, avagy a frontokon lelték halálukat, így birtokaik gazdátlanul maradtak (1). Időközben megindult az egyházi földek államosítása is (2) és a németajkúak, svábok áttelepítése (az 1946 áprilisi IX. törvénycikk alapján), amely révén szintén hatalmas földterületek maradtak parlagon (3).

A háborút követő nehéz időszakban égetően fontos volt, hogy a felhagyott földeket művelés alá vonják. Ennek érdekében még 1945 áprilisában, a háború lezárása előtt megkezdődött a gazdátlanul maradt és felosztható földbirtokok kiosztása a földdel nem rendelkező szegényparasztság számára. Az ideiglenes kormány földreformok keretében a helyben földet szerezni nem tudók számára az áttelepítést tartotta megoldásnak. Az áttelepülések országszerte elsősorban a Dunántúl és a Tiszántúl irányába történtek.

Jász-Nagykun-Szolnok megyében a népesség arányait tekintve igen sok (már 1945 júniusában 766) földigénylő maradt föld nélkül, ezen belül is a legtöbben Fényszaruról jelentkeztek arra, hogy készek áttelepülni. A Jászfényszarui Földigénylő Bizottság összesen 220 földigénylő családot vett lajstromba.

Kiss József tanár úr az 1970-es évek folyamán mélyreható levéltári, földhivatali kutatásokat végzett és számtalan személyes interjút rögzített a még élő, az áttelepítésekben érintett fényszarusiakkal.

Az Országos Földbirtokrendező Tanács rendelkezése alapján Fényszaruból két fő helységbe nyílt lehetőség áttelepülni, a Fejér megyei Hantosra és a Győr-Moson-Sopron megyei Fenyőfőre.

Az akkor még Nagylókhoz tartozó Hantos helység elnevezés alatt lényegében számos, részben néptelen, javarészt tanyasi rendszerű kis településekből, pusztákból álló körzet értendő. Itt mindösszesen 4800 katasztrális hold földterület várt kiosztásra és az áttelepítendők könnyebb beilleszkedése érdekében elsősorban katolikus településekről vártak betelepülőket. Így esett a választás a színtiszta katolikus lakossággal bíró Fényszarura.

A hantosi viszonyokat 1945 nyarán a kitelepülésben érdekelt családok küldöttei szemlélték meg. Októberre megszületett a hivatalos határozat is, és megkezdődhetett a jelentkezők áttelepítése. Ennek értelmében az első hullámban, még ’45 őszén először csak a telepes családok férfi tagjai költöztek át mezőgazdasági eszközeikkel, baromfikkal, egy évre való élelmükkel, némi takarmánnyal, vetőmaggal és tűzhelyükkel. Lakásul a felhagyott uradalmi épületek szolgáltak. A terveknek megfelelően még november folyamán a telepfelügyelő vezetésével közösen megkezdődtek az őszi talaj-előkészítő munkálatok. A szántást és az őszi búza vetését a mindössze tíz telepes családfő a hátrahagyott uradalmi munkagépek és a helybeliek segítségével végezte. Az áttelepülők sorsa eleinte igen mostohának bizonyult. A hantosi szegénységet jól jellemzi, hogy sem fűszereket, sem sót, sem paprikát nem lehetett kapni, de gyufa és ecet sem volt elérhető, a helyben termelt tejtermékeket a jobb módú városiak magas összegekért felvásárolták, amit a kispénzű földművelő lakosság nem tudott megengedni magának.

Az áttelepülők közül külön említést érdemelnek Jáger Ignácék, akik 660 melegágy-rámában már a télutótól fogva (1946. február) palántákat neveltek, és kora tavasszal ők látták el a többi telepes családot paprika-, paradicsom-, uborka-, dinnyepalántákkal.

Hantos (akkor még Nagylók község elöljárósága) a hivatalos döntést, miszerint településük telepes-községgé lett nyilvánítva, csupán 1946 februárjában kapta meg. Így 1946 márciusában végre megkezdődhetett a családtagok utazása. Az összesen 46 áttelepülő család (212 fő) számára 45 db zárt vasúti kocsiból álló teljes szerelvényt rendeltek a fényszarusi vasútállomásra, ahová 39 fogat szállította ingajáratban a családokat minden ingóságukkal. A költözés többek elmondása szerint három napon át tartott, április 3-6. között. Lényegében egy család egy vagont foglalhatott el, oda zsúfolták minden bútorukat, terményüket, mezőgazdasági eszközeiket és állataikat. A telepesek együtt kellett, hogy utazzanak barmaikkal, hiszen a költöztetés alatt, az úton is etetni, itatni kellett azokat. Főzéshez és melegedni, aki tudta a tűzhelye kályhacsövét a kocsi oldalán kidugta és úgy tüzelt, de sokaknak erre sem volt lehetőségük. Számos család embertelen körülmények között, ivóvíz és élelem híján utazott, és gyakran a higiénia legalapvetőbb formái sem voltak megteremthetőek.

A hantosi élet nehezen indult 1946 tavaszán a fényszarusi telepesek számára. Venni alig lehetett valamit, azt sem a telepesek vagyoni háttere, sem a helybeli ellátás nem tette lehetővé. Aki tehette cserekereskedelem révén próbálta gyarapítani állat- és mezőgazdasági szerszám állományát (többen elcserélték kerékpárjukat süldőre, vetőmagra, tejtermékre).

Az áttelepülők eleinte ólakban, pajtákban éltek, a családok egymást kerítésből bontott téglafalakkal választották el. Ahogy az időjárás engedte megkezdődött a vályogvetés, jóllehet a felhúzott falakat nem tudták betetejezni, mivel sem lécet, sem cserepet nem lehetett kapni, így hát papírral tapétázták ki a plafont, az üres gerendázat közé meg szalmát púpoztak fel, hogy így csak a nagyobb zivatar idején essen be az eső. Akinek vályogra sem tellett, azok földbevájt putriban húzták meg magukat. A tervezett 280 családi házból csupán 185 épülhetett meg, aminek az oka az építőanyag-hiány mellett az volt, hogy a kétkezi munkásokat elvonzották a környező városok magasabb bérrel járó munkálatai. A helyzetet csak tovább tetézte a nyár folyamán tomboló hiperinfláció.

A helyzeten valamelyest enyhített a telepesek számára kínálkozó hitelrendszer. A családok hitelre tehenet, üszőt, ökröt igényelhettek, sokan anyakocát, juhokat, ekét és boronát is kaptak. Az év második felében újabb csapás jött. Előbb a súlyos aszály, a nyáreleji jégverés, majd aratás előtt éppen a bőséges csapadék olyannyira tönkre tette a termést, hogy sok telepes örült, ha annyit le tudott aratni, mint amennyit előző évben elvetett. A hitel fejébe kirótt magas termény- és hús-beszolgáltatást így sokan nem tudták teljesíteni és nehezebb körülmények között indultak neki az 1947-es évnek, mint az azt megelőzőnek.

Ha lehet, a hantosinál is nehezebb sors jutott osztályrészül azon telepeseknek, akik Győr-Moson-Sopron megyébe kerültek. Számukra célállomásul a Bakonyban a majdnem teljesen elnéptelenedett apró, zömében svábok lakta települést, Fenyőfőt jelölték ki. Ide Fényszaruról 17 család, összesen 84 fő költözött. A körülmények a falu elszigeteltsége és természeti adottságai miatt még mostohábbnak bizonyultak. A németajkúak kitelepítése itt még javában folyamatban volt, mikor a jászsági telepesek megérkeztek. A betelepülő szegényparasztok a saját házukban még bentlakó, de már jogfosztott és kitelepítendő helybeliekkel kellett, hogy egyazon házon osztozzanak. Az így hosszú hónapokra egymás nyakára ültetett szerencsétlenek között óhatatlanul ellentétek szítódtak. Ezen időkből számos fényszarusi telepes számolt be könnyfakasztó jelenetekről, midőn látták, miként fosztják meg a svábokat házuktól, szerszámaiktól, állataiktól, egész addigi életük gyümölcsétől, átadva mindazt a megérkező idegeneknek. Alig hogy megindult a mezőgazdasági munka, hamar megmutatkozott, hogy a fenyőfői föld rendkívül sovány, a megszokott termelésre teljességgel alkalmatlan, a talajt igen sekély dűne homok alkotja, altalaja tömör kőszikla, szántása ekképpen kivitelezhetetlen. A telepesek – néhány, az erdőgazdálkodásban is lehetőséget látó család kivételével – nem halasztották soká a földhivatalhoz fordulni azzal, hogy kérvényezzék visszatelepítésüket Jászfényszarura. A kérvényezők zöme az engedély birtokában még 1947 tavaszán haza is költözött. A Fenyőfőn maradó néhány család rövidesen a Veszprém megyei Bakonyszentiványba kérte magát áttelepíttetni a jobb körülmények reményében. A hosszadalmas huzavonával tarkított rendkívül nehézkes eljárás eredményeként Fenyőfőt 1948-ban telepítésre alkalmatlanná nyilvánították és oda a megye más településeiből kitelepíteni kívánt svábokat zsúfolták be ideiglenesen, ami újabb heves ellentéteket gerjesztett. A hatóságok nem is annyira az ellentétek kiéleződésétől, mintsem a pár még ott élő telepes család elsvábosodásától tartva megsürgették a Bakonyszentiványba történő áttelepítést, ami ellen az ott élők eleinte nyilvánvalóan tiltakoztak, azzal az indokkal, hogy a már korábban oda betelepítetteket sem tudják ellátni a szükséges szerszámokkal és igavonó barmokkal. Az 1948 végén mégis véghezvitt áttelepítés jelentősen jobb sort ígért a telepesek számára. A földek termékenynek bizonyultak, a gazdák tágas portákhoz jutottak, és a helybeliek is szeretettel fogadták őket. Mindezek ellenére oly mértékű beszolgáltatást határoztak meg a telepesek számára, hogy az minden feleslegüket úgyszólván elvitte, fizetségül pedig csak jelképes összeget kaptak, ami végérvényesen elkeserítette az addigra a hercehurcában megfáradt gazdálkodókat.

Alig telt el néhány esztendő, és a termelőszövetkezetek kialakításával újabb, végérvényes fordulat következett a dunántúli telepesek számára. Az intézkedések értelmében a kollektív termelésre hajlandó svábok engedélyt kaptak az egykori – immár telepesek lakta – portájukra való visszatérésre. Ezzel ismét megszaporodtak a svábok és telepesek közti zaklatások. Rövidesen a telepesek is be kellett, hogy lépjenek a termelőszövetkezetekbe, tulajdonukban pedig jó esetben is csak 1-1 hold föld maradt, de általánosságban teljesen birtokfosztottá váltak. Sokan úgy gondolták, ha már úgyis a közösben kell dolgozniuk, akkor legalább a hazai közöst műveljék, így a hét próbát is kiállt telepesek java része 1950-re – újabb hatósági engedély birtokában – hazatért Jászfényszarura.

Összegezve az áttelepítések időszakát, országosan 33 680 telepítésre jelentkezőt vettek számba a terv kidolgozásánál. A megvalósítás fázisában mindösszesen 100 000 kat. hold nagybirtok és egyházi földterület, valamint 350 000 kat. hold sváb ingatlan került kereken 45 000 földigénylő számára kiosztásra. Jász-Nagykun-Szolnok megye 34 községéből összesen csupán 711 család települt át, minden hatodik telepes pedig Fényszaruról került ki. Kiss József megállapítása alapján bár az áttelepítés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, lévén például a Fényszarun jelentkezett 220 földigénylő közül végeredményben 180 föld nélkül maradt, az intézkedés jelentősége mégsem lebecsülendő, hiszen a háborút követő éhínséget, szegénységet időlegesen mégis valamelyest orvosolta azáltal, hogy művelés alá kerültek Tiszántúl és Dunántúl parlagon heverő földterületei.

dr. Kiss Dávid Sándor

egyetemi adjunktus

Fotó: A könyv címoldala (Tóth Tibor){jcomments on}