Előadás a jászok őshazájáról - dr. Kiss Dávid írása és fotói

A jászberényi Jász Múzeum immár több éves múltra visszatekintve ad otthont a Belvárosi esték jeligével meghirdetett előadásoknak, amelyek a Jászkunság kultúrájának egy-egy részletébe engednek bepillantást az érdeklődő hallgatóság számára.

2021. július 29-én Jancsik Balázs régész tartott érdekfeszítő előadást, melyben a jászok és alánok őshazájával ismertette meg az egybegyűlteket. A frissen diplomázott előadó a jászok és testvérnépük, az alánok kaukázusbeli középkori tartózkodásának főbb vonásait, kultúráját, életmódját, államalakulatát igyekezett bemutatni. Megtudhattuk, hogy az alánok és jászok őshazája a jelen feltételezés szerint az Ural délkeleti lábánál a szkíta (iráni, nomád) népességű Kangkü (Kangcsü) állam szerves részeként jöhetett létre a Kr.u. I. század folyamán. Innen népesítették be a Volgától nyugatra terjedő sztyeppei régiót és a Kaukázus középső vonulatának északi területeit. Lényegében ez utóbbi az a terület, ahol az ókorban a még két elkülönült testvérnép (alán és jász) a középkor folyamán kulturálisan és nyelvileg is eggyé vált, és ez az a tájegység, ahonnan a később a Kárpát-medencébe betelepült jász népesség is kirajzott.

A feltételezett sztyeppei nomád gyökerekkel és erős keleti szarmata kapcsolattal bíró alán-jász népesség itt, a Kaukázus vonulatai közt már jobbára letelepedett életmódra jellemző helytülő pásztorkodással, növénytermesztéssel foglalkozott. Letelepedésüket mi sem jelzi jobban, mint hogy a településeken (jellemző létesítményeik a kőkarámok, malmok, kőszegéllyel erősített teraszos termőföldek, jellemző kamrasíros temetkezés) túl immár erődöket is emeltek (pl. Kumarai erőd). Itt kell kiemelni, hogy az alán-jász tömb e meglehetősen szélsőséges földrajzi viszonyok között, részben külpolitikai fellépése révén jelentős határvédelmei szereppel bírt és a Kaukázuson keresztül vezető, elsősorban észak-déli irányú kereskedelmi (pl. a Selyemút) és hadi mozgásokat volt hivatott felügyelni, szükség esetén meggátolni, jobbára valamely nagyhatalom szövetségeseként.

Azt, hogy az alán-jász tulajdonképpen mely korszakban, milyen mértékben alkotott független államalakulatot, még vita tárgya. Az azonban biztos, hogy jó szövetségi kapcsolatot ápoltak a szomszédos nagy kultúrákkal, hol a kazárokkal, hol a bizánciakkal, hol pedig a perzsákkal, mindig attól függően, hogy az miként állt diplomáciájuk érdekében. E nagy birodalmak pedig szintén értékes szövetségesre leltek bennük, hiszen az alánokra jellemző sztyeppei harcmodor (jellemző fegyvere az íj, a fokos és a szablya, fejlett lószerszámok) döntő ütőkártya lehetett a hadmozdulatok során. Békeidőkben pedig a szívós, mindenre elszánt alán határőrök hosszú távra biztosíthatták a nagy birodalmak határait az idegen csapatok betörése ellen. A legjelentősebb alán határállomások a Kaukázus északi és déli oldalát összekötő két fő útvonal, a Derbenti-kapu és a Darjal-hágó (másképpen Alán-kapu) területén létesültek és hosszú évszázadokig (VIII-XV. sz.) fenn is maradtak.

Külkapcsolati szempontból a harcmodoruk mellett külön említendő az alánok-jászok fazekassága is. A leletanyagok alapján elmondható, hogy a nagy kiterjedésű Kazár Kaganátus egészét az alánok látták el kerámiával, fazekastermékeik messze földön keresettek voltak. A hosszú évszázadokig biztos hátteret jelentő Kazár Kaganátus a X. század végén meggyengült, majd hamarosan felbomlott. Ez azt eredményezte, hogy Alánia egyrészt nagyobb, sőt időlegesen teljes függetlenséget nyert, ami lehetővé tette, hogy az alánok felvegyék a keresztény vallást. Ugyanakkor a kaganátus felbomlásával teremtődött hatalmi űr, az ezzel együtt járó kereskedelmi, gazdasági és társadalmi kapcsolatok átrendeződése serkentőleg hatott a szuverén állam feudalizációjára (udvarházak létrejötte) és az urbanizációjára (városközpontok kiépülése).

A szakember kiemelte, hogy a kaukázusi területeken túl jelentős alán tömb táborozott az Etelköz területen is. Ez a magyarok ott tartózkodásának idején is fennállt, a két nép szoros kapcsolatba is kerülhetett, amely nézetet megerősíteni látszanak a két nyelv között létrejött kölcsönhatások, a jövevényszavak megjelenése. Az alán-jász népességben legkésőbb a XII-XIII. században megjelent a kun nép (kulturális és nyelvi) behatása is. Ennek hátterében nyilvánvalóan a jászok és kunok részben együttes, több lépcsőben történő a Magyar királyság területére (Havasalföldön, Moldván keresztüli állomásokkal) való betelepedése áll, amelynek egyik legfontosabb hajtóerejének a tatár fenyegetést kell tekintenünk.

A szakember továbbá kiemelte, hogy érdekes módon az egyik legjelentősebb középkori alán nyelvemléknek éppen a Magyarországon (Piliscsév, Jászfalu) előkerült jász szójegyzéket tekintik. Ez is, ahogy a fennmaradt sírleletek (ékszerek, kiválóan megőrzött ruhaleletek) is jól rávilágítanak arra, hogy a jász és az alán nép mind kulturálisan, mind nyelvészeti szempontból – legkorábban a középkortól datálhatóan – lényegében azonos népnek tekinthető.

Az előadó a hallgatóság figyelmébe két kötetet ajánlott: V. A. Kuznyecov ’Az alánok története vázlatokban’ (2018) c. könyve az eddigi legteljesebb, magyar nyelven is megjelent összefoglaló mű a témában. A magyarországi régészeti leletekre vonatkozóan pedig Selmeczi László, ’Az atyák emlékezeti’ (2012) c. műve ad részletes betekintést.