2022

Újra a Xavinban
2007. június 21-28.

Oly’ örömmel jöttem
újból a Xavinba,
mint egy gyermek, aki
örömmel megy haza.

Vártam, hogy láthassam
a régi arcokat,
akik engem mindig
jó szívvel fogadnak.

A fogadtatásban
csalódnom nem kellett,
mert úgy, mint korábban
fogadtak itt minket.

Kényeztettek minden
földi széppel, jóval,
kényelmes szállással,
finom falatokkal.

Hiába kérleltük
Kedves Végi urat,
hogy vegyék kisebbre
a mi adagunkat.

Ezt az Ő jó szive
csak nem engedhette,
így bizony nehezen
birkózhattunk meg vele.

Sajnos ez a hét is
nagyon gyorsan halad,
idő már csak rövid
búcsúzásra marad.

Búcsúzóul annyit;
minden jót kívánunk,
éljenek boldogan
kedves családjukban.

2007. június 27.

Fotó:

XAVIN HOTEL HARKÁNY

Otthonosan a tájházban

Szép időkre ébredtem,
és gondoltam egyet,
- kerekezni kellene,
néhány kilométert.

Nyomban el is döntöttem,
- irány Jászágóra! ,
régen látott Kolléga
vár már hetek óta.

Az új tájház udvarán
találkoztam vele,
hol örömmel fogadott,
kerüljek be vele.

Gyűjteményét rendezte
nagy szakértelemmel,
és boldogan mutatta
csillogó szemekkel.

Régi vágya teljesült
ezzel a tájházzal,
amit szívvel, lélekkel
gondoz nagy műgonddal.

2007. augusztus 25.

Fotó:

Jászágói „öregház” – kívül és belül

Múló nyár

Milyen gyorsan elmúlt a nyár,
 vele együtt a forróság.

Őszbe köszönt már az idő,
hideget fúj őszi szellő.

Sárgulnak a falevelek,
elfáradtam földre esnek.

1991. szeptember

Fotó: Az ősz jelei

Magányos szobor

Álldogál magában
egy magányos szobor,
körülötte vázák,
benne virágcsokrok.

Békésen szemléli,
kik őt felkeresik,
szép, friss virágokat
lábához helyezik.

Kispadra leülök,
nézem merev arcát,
de én sem akarom
zavarni nyugalmát.

Fejemet lehajtom,
kicsit megpihenek,
a város zajától
nyugalmat itt lelek.

Gyakran felkeresem
ne legyen magányos,
milyen jó itt veled
Nepomuki Szent János.

1998. október

Fotó: Tóth Tibor
Nepomuki Szent János felújítási avatásának napján 1996.10.27.

Őszi erdei séta

 Sok színben pompázó,
hervadó levelek
hullanak a földre,
a széltől peregnek.

Fújja az őszi szél
a kopaszodó fákat,
a hajnali hideg
megcsípte azokat.

Ösvényen sétálva
néha –  meg-megállok,
figyelem utamat,
hogy merre is járok.

Kószáló utamon
szálló gondolatok,
repülnek messzire,
mint fenyő-illatok.

Nézem az ágakat,
felhők vonulását,
hideg égbolt alatt
az idő múlását.

1997. október

Fotó: Fekete Imre (Szabadság út)