2022

Szakmát tanulni nemcsak iskolában lehet, sőt még a 8 általánost sem kell ehhez elvégezni, ám kellenek a szakma elsajátításához az ügyes kezű, hozzáértő mesteremberek, akik mellett gyakran ott vagy, figyeled, mit és hogyan csinálnak. És ha tanulni akarsz valami érdekeset, kellő érdeklődésed is van, meg tetszik az a munka, akkor az okos szakember meglátja benned az akaratot és szép lassan lépésről-lépésre bevezet abba a tudásba és gyakorlatba, amit ő már évtizedek óta művel. Így lettem gyerekként, általános iskolásként bádogos inas. De hogyan is kezdődött ez?

Mindnyájan szeretünk játszani, felnőttek és gyerekek is, van is egy, talán csak néhanapján használt latin kifejezés erre: homo ludens, azaz játszó ember. De mit is játszottunk gyerekkorunkban, a ’60-as, ’70-es években, bő 50 vagy inkább már 60 évvel ezelőtt? Mert akkoriban még nem hallottunk sem a legoról, sem a számítógépes játékokról. Ám az időkeréken túl talán a legnagyobb különbség abban volt, hogy a legtöbb gyerekkori játékot maga a gyerek készítette el, először szülői segítséggel, később már önállóan. És ha jól sikerült, akkor nemcsak maga a játék volt élvezetes időtöltés, hanem a megalkotás, a létrehozás is örömet okozott.

Nem nagyon tudom elképzelni, hogy manapság egy felső tagozatos gyerek a barátjával összefogva elmenjen a nyári vakáció idején egy agrárcéghez, farmhoz, kisgazdasághoz, hogy egy kis zsebpénzt keressen fagyira vagy Tibi csokira. Zoli barátommal mi így tettünk lakóhelyünkön, Pestszentimrén. A település szélén, a szántón a ’60-as években a helyi termelőszövetkezet gazdálkodott, borsót vetettek a földbe és sok kéz kellett a borsószedés idején. Iskolások is mehettek, mi 12 éves nagy gyerekek voltunk, el is szegődtünk a tsz-be. Egy vagy két heti időszakra gondoltunk, amikor munkába álltunk. És miután Kovács tanár úrtól már korábban megtanultuk, milyen növény a borsó, mekkorára nőnek a csövek, mikor szedhető le, a tsz-művezetőnek az első napon talán öt percébe sem telt, hogy még néhány dolgot elmagyarázzon a szedésről. Így gyorsan megkaptuk a borsó-sorainkat, jó hangulatban fogtunk a munkához. Gyűltek is a csövek a vesszőkosárba, de dél felé, amikor a Nap melege egyre erősödött, a kezdeti lendületünk lassulni kezdett.

Kicsit kalandozzunk el a múltban és öt év híján száz évet visszaugorva, idézzük fel, mit is mesél ez a csodás hangszer a megszületéséről. Palla János nagyapám (1902-1948) és Czeglédi Veronika nagymamám (1903-1977) kettő után várták a harmadik gyereket is 1927-ben. Még nem tudták, hogy fiú vagy leány érkezik-e, de a Homok tanyákon a születéseket segítő Márcell néni, a bábaasszony nagymamám gömbölyödő hasára nézve még jóval a szülés előtt kisfiút jósolt. Így aztán nagyapám 1927 őszének végén elhatározta, hogy készít egy citerát fia születésére. Hozzá is fogott volna, ugyan jó kezű, sok mindenhez értő ember volt, ám ő még citerát nem faragott sosem, tudott persze egészen jól játszani más citeráján, de ő maga akarta a citerát elkészíteni. Ezért Gyurihoz, a közelben putriban lakó cigány emberhez fordult.  Jól ismerték és segítették is egymást, ha a szükség hozta. Gyuri szerette a fát, különösen a faragást, a Homok tanyákon kidőlt, kivágott fák törzséből kenyérdagasztó meg a disznótorokhoz sózó teknőt vájt, de készült keze nyomán fakanál meg sok más is, ami egy háztartáshoz fából kellett akkoriban. De Gyuri nemcsak ilyen edényeket meg eszközöket faragott, hanem saját citeráját is ő készítette és pengette jó kedvében, amikor egy kicsit pihenni akart estefelé. Jó zenét szerető és muzsikus ember volt, hétvégeken meg mulatságokon a csárdában vagy a lányos háznál, amikor a legény szerenádot adott és megkérte kedvese kezét, Gyuri muzsikus társaival húzta, pengette a hangszereket, adta a kíséretet a nótákhoz. Hegedűn és cimbalmon is játszott, de a citera volt a kedvence.